A szépség és a város egyes vonásai

Körmendy Imre

(Korábbi, 31. számunk tartalmából)

A város szépségét sokan, sokféleképp keresték és kutatták, többféle dologban vélték és vélik felfedezni. Van, aki számára a geometriai rend vagy éppen a látszólagos vagy tényleges szabálytalanság, rendezetlenség adja a város „szépségét”, mások az egyedi épületek, részletek mívességében, egyediségében, művészeti és történeti értékében látják, van, aki a színek, az anyagok, a tornyok, a tetők, az oromfalak által talál rá a szépre. Tudós elmék kutatták az összefüggéseket.
Kik a nagy akciókban – sugárutakban, körutakban, építészeti együttesekben, parkokban, attrakciókban – lelik örömüket, kik a kicsiny dolgokban – a csámpásságokban, egy-egy finom részletben, az emlékhelyekben – érik tetten (vélik tetten érni) a hely szellemét, vonzó voltát; van, ki a feszességre, a szűk utcákra, mások a tágasságra, a nyugodt térarányokra, ki a magasba törésre, ki az elnyújtózásra, ki a teljesen művi, ember alkotta környezetre, ki meg a természeti környezetbe simuló, szinte abban elvesző, megbúvó településre esküszik.

Casa verde

Casa verde

Az utóbbi években Pesten új jelenségként tűnt fel a romkocsmák világa. Elsősorban a fiatalok közt népszerű, s immár szakdolgozat tárgyát is képezi. Az első gondolat könnyen besorolja (beskatulyázza?) e jelenséget az ifjúkor bolondságai (Juventus ventus.), útkeresései, lázadásai közé (az épített környezet rendje a fennálló társadalmi rendet, a felnőttek világát jelképezi, amiben nekik még nincs helyük, nem találják azt, vagy a nekik szánt szerep nem elégíti ki vágyaikat, nincs összhangban önértékelésükkel, vagy más tényezők: divat, nosztalgia, ...), de kicsit mélyebbre ásva a gondolatokban, írásokban érdekes felfedezést tehetünk. Weöres Sándor: Beszélgetés a szépségről c. írásában például ez olvasható:

„Illés Árpád festő barátomtól hallottam:
– A természetben nincs semmi ízléstelen. Sőt: még az emberi ízléstelenséget is helyre-javítja. Nézz meg egy villamoskocsit:
sárgára kent, otromba skatulya. De ha a hegyről nézed a várost, a színek egymáshoz illeszkednek és a mozgó kis sárga villamosok is gazdagítják a látványt. Vagy vegyél egy ronda csillárt, amílyet a legtöbb polgári lakásban láthatsz: vidd ki az erdőbe, ásd el a földbe a gyökerek közé, menj érte néhány hónap múlva és meglátod, hogy a természet megszépíti, amennyire csak lehet.
Tőle és más festőktől hallottam ezt is:
– Érdemes szemlélgetni a nyirkos, romló falakon alakuló foltokat, repedéseket. Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol. A foltok tömör, vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos, vagy ezer-szálkájú vonalai oly teljes harmóniájúak, amit az emberi művészet csak a legtisztább korszakaiban ér utól. S a legtöbb-változatú színnek, a szürkének zöldes, kékes, sárgás árnyalatai, vörösek, tompazöldek, rozsda-színek, mindig egyszerű és hatalmas harmóniában. De az emberi szem vásári lim-lomhoz szokott és nehezen igazodik az isteniszéphez.”

Lehet, hogy a természet egy másik varázslata az épületek benövése, a burkolatok repedéseiben előtörő élet megannyi jele hasonlóan működik (csak egyszerűbben fedezzük fel szépségét és szépségnövelő hatását)? A repkény – ha nem tervezett tartószerkezeten nő, akkor a maga törvénye szerint alakítja a „burkolt”, takart felület kontúrját és kiterjedését. Aztán tovább pergeted a könyvek lapjait, s szemedbe ötlik egy másik költő úti jegyzete. Pilinszky János többek között ezt írja Dubrovnikban járva, Egy város ürügyén c. remekében:

„Dubrovnik lakóházai olyan fehér kőből épültek, ami édestestvére lehetne a legfehérebb márványnak. Eső, szél, idő e fehér követ lassan viaszsimára
koptatta, s oly olvadékony felületeket varázsolt a falakra, mint csak az emberi bőr egy-egy tündöklő gyermekarcra, csodálatos aggastyánkézre.”

Az antropomorf megközelítés – az épített világban keresni az emberi párhuzamokat – erőteljes jelenléte miatt érdemes az emberi szépségről alkotott művek területére is kitekintenünk. Chiara Lubich, a XX. század jelentős személyisége így ír:

„Szemünk talán nincs hozzászokva ahhoz, hogy meglássa a szépet, vagy az emberi életnek sokszor csak a természetes szépségét látja,
mivel csiszolatlan a lelkünk. De vajon mi szebb Isten szemében: a gyermek, akinek ártatlan tekintete úgy ragyog, olyan élő, mint maga a természet; vagy a fiatal leány, akinek ifjúsága úgy tündököl, mint az éppen szirmát bontogató virág frissessége; vagy a ráncos arcú, fehér hajú, hajlott hátú agg, aki magatehetetlenül talán már csak a halált várja? […] Különböző szépségek ezek. Egyik szebb, mint a másik. S az utolsó a legszebb. […] a ráncokat, amelyek barázdákat szántanak az öregek homlokára; a görnyedt tartást, a reszketeg mozdulatokat; a szavakat, amelyekből élettapasztalat és bölcsesség árad; szelíd, egyszerre gyermeki és asszonyi tekintet: olyan szépség ez, amelyet nem ismerünk.”

Ha e sorokat végiggondoljuk, talán közelebb jutunk annak megértéséhez, hogy miért vonzóak sokak számára a régi házak, utcák, városnegyedek. Ezekhez az öregekhez hasonlítanak, akik tele vannak tapasztalattal, az ebből fakadó bölcsességgel, és akiknek rengeteg mesélnivalójuk van a történelemről, az elmúlt időkről, s megsejdítik nekünk, honnan is jövünk, mire építünk.

„A becsületesen megkopott lépcsők, a keresetlenül lötyögő kilincsek s bent az épületben a vastag, igazmondó oszlopok hatással vannak a belépőre”

írja Illyés Gyula a francia Nemzetgyűlés épületéről, de szavai hétköznapi épületekre, sőt városrészekre is érvényesek/lehetnek. Weöres így közelíti ugyanazt a dolgot Ifjak és vének szépsége c. írásában:

„Az ifjú arc, váltakozó vidám és szomorú tündéreivel: mozgalmas, szikrázó, örvénylő, csábító szépség. Az öreg arc, szilárd formáival, a ráncok egyenletes hálózatával: nem csábító, önmagában-való, fenséges, nyugodt szépség. A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme. S többnyire el is rútítják ifjú arcukat, nemiségük plakátját formálják belőle; s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta.”

Korunk építészetére és a városok öreg házaira, valamint azok megítélésére gyakran e sorok igen érvényesek. Az új házakon természetesen nem annyira a konkrét nemiség plakátja látszik, hanem a mindenáron való különbözőség, a „trendiség”, a divatba zártság és a kitűnni akarás erőlködése. Az öreg, megkopott házakon meg azért oly groteszk, amikor csak egy-egy részlet újul meg: egy bolt, egy erkély, néhány ablak, az eresz egy része, egy házrész. A fiatalság (megújhodás) nyomorúságos újbóli feltűnését fokozza, ha nem egy egész architektonikus egység újul meg, csupán annak valamely része. Walt Whitmann szerint: „Szépek a fiatalok, de az öregek szebbek.” A költő sorai értelemszerűen a belső szépségre, az idős emberek (asszonyok) szeretetére vonatkoznak, de talán mégis megsejtetnek valamit abból, hogy miért szereti sok ember a régi házakat, utcákat és városrészeket. Mert azok már sokat szolgáltak, sok embernek adtak otthont, védelmet, örömet, életet.

/a cikk teljes terjedelmében lapunk 31. számában olvasható/

Címkék: , ,

Hozzászólások lezárva.