A városliget 200 éve

Térszerkezeti és parkhasználati változások egy városi park életében

Szilágyi Kinga, Veréb Mária

(Korábbi, 33. számunk tartalmából)

"Eine ansehnliche Stadt muß in ihrem Umfang einen oder mehrere große offene Plätze haben, wo das Volk …eine freie und gesunde Luft atmet, und die Schönheit des Himmels und der Landschaft sich wieder zum Genuß eröffnet."

A városi parkok több évszázados történetük során folyamatosan változtak, a társadalmi megbízatás jellegétől, a kertművészeti stílus és formakincs módosulásától, a gazdasági adottságoktól, az általános viselkedési normáktól és a használati igényektől, elvárásoktól függően. A parkok látogatása, használata, a rekreációs szokások szintén koronként és régiónként mások és mások. De vajon vannak-e örök, változatlan értékek a városi parkok által nyújtott
közjóléti szolgáltatások terén? Értéknek tekinthető-e a mai rohanó, technicizált, digitális világunkban az a szellemiség, ami a közpark mozgalmat a 18. század végén életre hívta? A polgárosodás, a gyors városfejlődés, az ipari forradalom, és a romló életkörülmények és környezetminőség szorításában megszülető gondolat: a városi lakosságot a főúri parkok luxusával ellátni és felemelni kívánó hirschfeldi koncepció szerte Európában értő fülekre talált. A közkertek (Volksgarten), a városi parkok és általában a közhasználatú városi zöld- és szabadterek – jó két évszázados fejlődéstörténetükkel – mára az élhető város alapvető kritériumait jelentik.

Az első városi parkok

A kertművészet az angol tájképi kertmozgalom révén nem csak a 18-19. század kiemelkedő művészeti ága (Gesamtkunstwerk) lett, hanem egyben a társadalmi megújulás eszközévé nőtte ki magát. A 17-18. században Európa-szerte sorra nyíltak meg a köz számára a királyi és főúri kertek és vadasparkok. A 18. század végétől már jelentős átépítések zajlottak ezekben a kertekben, parkokban. De nem csak az új kertművészeti stílust vették át, felszabadítva a kerteket, a növényzetet a késő barokk szigorúan determinált, architektonikus formavilágából. Az immár szabadon látogatható parkokban a városi társadalom számára kellett élményt, felüdülést nyújtani. Hirschfeld, a kor nagy kert-teoretikusa mélyen meg volt győződve arról, hogy az általa népkertnek nevezett városi park, a szabad természet élménye felszabadítja, gazdagítja és neveli a városi népeket. Könyvében kifejti, hogy minden városnak szüksége van szabadon használható kertekre, parkokra, de legalább fásított utakra, terekre, sétányokra, ahol a városlakók friss levegőt szívhatnak, s amelyek – mint valami társadalmi olvasztótégely – összehozzák a különböző néprétegeket. A parkok Hirschfeld szerint szabadtéri oktatóhelyek, ahol természetismeretet, kultúrát, történelmet, jó modort, viselkedést, erkölcsöt tanulhat a városlakó.

’Város a városnak’

Ebben a korszellemben élt, tanult, dolgozott a lübecki származású Heinrich Nebbien (1778-1841), aki több magyarországi kastélykert klasszicista tájképi kertstílusban való átépítése és főúri birtokok átfogó és esztétikai szempontok szerinti rendezése-fejlesztése után a pesti Városerdő (Stadwäldchen) kerttervével írta be nevét a kertművészet hazai történetébe. A Városliget, vagy akkori nevén, a pesti Városerdő története 200 évvel ezelőtt vett a kor szellemiségét felvállaló, sőt, korát megelőző fordulatot. Az egykori gazdag királyi vadaskert a török időkben pusztasággá, mocsaras, homokos, kietlen vidékké vált. I. Lipót rendeletére a 17. század végén került Pest város tulajdonába. A sokáig csak legeltetésre használt, Ökördűlőnek (Ochsenflur) nevezett területet II. József rendeletére fásították. A 18. század végén már Városerdőként említik a területet, és sokan keresték fel egy sétára, kirándulásra. 1794-ben Boráros János városbíró javasolta, hogy a Városerdőt mulatókertként és üdülőhelyként alakítsák ki, ebből azonban nem sok valósult meg. Pár ével később Batthyány József hercegprímás vette bérbe a várostól a területet, s a bormérési jog fejében elindította a terület rendezését, a mocsaras területek lecsapolását, utak építését, fasorok telepítését. A munkálatokat Witsch Rudolf városi mérnök irányította. A József nádor által 1808-ban alapított és a nádor vezetésével működő Királyi Szépítő Bizottság a Városliget közparkká alakítását beemelte a városfejlesztés programjába. 1813-ban a Szépítő Bizottság által kiírt pályázaton a tervezés jogát Nebbien nyerte el, aki 1816-ra fejezte be a terveket.

Alaprajz. Nebbien 1813-16 között készült munkája (Forrás: Budapesti Történeti Kiscelli Múzeum tervtára)

Alaprajz.
Nebbien 1813-16 között készült munkája
(Forrás: Budapesti Történeti Kiscelli Múzeum tervtára)

A ’Város a Városnak’ gondolat jegyében a népkert vagy városi park modelljét kívánta megtervezni, generációk sokaságának jól-létére, a természetélmény magasztos megjelenítésére, az európai kertművészet különleges értékeként és egyben nemzeti emlékhelyként. Nebbien utazásai során lelkesen tanulmányozta az angol tájképi kerteket. Bár lehetőségeit tekintve nem vetekedhetett a kor nagy kerttervezőivel, P.J. Lennével vagy Pückler herceggel, de a szakmai felkészültség, a komplex látásmód és a tervezői kvalitás terén bizony vetekedett a kor nagy kerttervezőivel, és minden tekintetben élen járó alkotónak számított. Ám nem csak tervező volt, hanem ő maga is részt vett a kivitelezésben, az építésben, és nyomon követte a munkálatokat. Elméleti munkássága is jelentős, hiszen a Városliget tervéről részletes leírást (mai megnevezésben műleírást) készített, amelyhez egy tervezéselméleti bevezetőt fűzött, s ebben a kertművészet történetének rövid összegzésén túl a népparkok jelentőségét, feladatát ismertette. A tanulmányban részletesen mutatta be a tervezés menetét, a tervezői gondolkodást, a funkcionális és téralkotói elképzeléseket. A tervezéselméleti kézirat 1816-ban született, tehát lényegesen korábban, mint Sckell és Pückler hasonló írásai. Nebbien kerttervezőként, birtokrendezőként Kent és Repton követőjének tartotta magát. Kent festői alkotói módszerét, a perspektivikus szerkesztést és az ecsetkezelését tartotta példaértékűnek, míg Repton a maga komplexitásával, a festészeti, kertészeti és építészeti ismeretek egységével ragadta meg. Nebbien nem kedvelte Brownt, aki alapos kertészeti, mondhatni táji ismeretekkel rendelkezett, de festői látás és térkompozíciós képzettség hiányában kertjei egyhangúak, unalmasak maradtak. Nebbien birtokrendezői gondolkodása felfedezhető kertépítészeti munkáinál is, még a Városliget tervében is megjelent a gazdaságosság elve, mai szóhasználattal a fenntarthatóság. A tágas rétek, gyepmezők – a főúri parkokhoz hasonlóan – szarvasmarhatartásra kiválóan alkalmasak voltak, s az ily módon megtermelt friss tej pedig Nebbien elképzelése szerint a szigetre javasolt majorságban el is fogyasztható. Nebbien műve csak részben valósulhatott meg, ám a park egyes részei, elemei, s leginkább hangulata megidézte a 19. század elejének romantikus természetszemléletét. A 200 éves Városliget legfőbb értéke pedig talán éppen ez. Bár a főváros körbenőtte, időről-időre elépítette egy-egy részét, vagy időszakosan kiállítások számára vette igénybe a Ligetet, de a városlakók számára a park mindig is a természet élményét jelentette. Nebbien számára evidencia volt: a várost az teszi élhetővé, ha a lakók megtalálhatják az eredetet is, a várostól gyökeresen különbözőt, a Természetet, a testi, lelki felüdülést jelentő zöldet – s igen, épp a város részeként, elérhető közelségben, élményt adó módon megformált, rendezett és fenntartott minőségben.

„A park minden rendbéli ember meghitt és barátságos érintkezését kívánta szolgálni, akik itt a szép természet ölén találkozhatnak.”

Ez az esszenciája Nebbien kertépítészeti tervének, a magyar népkertről írt kertművészeti leírásának, s a Liget 200 éves története során ez a természetélmény végig meghatározó.

/a cikk teljes terjedelmében lapunk 33. számában olvasható/

Címkék: ,

Hozzászólások lezárva.