A tokaji Nagy-hegy felhagyott szőlőteraszainak támfalai

Novák Tibor József, Incze József

(Korábbi, 35. számunk tartalmából)

A szárazon rakott kő támfalak Európa történelmi borvidékeinek jellegzetes tájelemei. Mivel a teraszozott lejtők művelése rendkívül drága és munkaigényes, ezért az elmúlt évszázad folyamán óriási kiterjedésben kerültek felhagyásra. A felhagyott szőlők támfalait fák és cserjék veszik birtokba, így azok további kezelés és javítások hiányában folyamatosan omlanak, pusztulnak. A szőlőteraszok és támfalak pusztulása nem csupán a kulturális örökség, és a talajban megőrzött információk pusztulása miatt sajnálatos, de a megnövekedő erózió, a talajjal együtt lemosódó tápanyagok áthalmozása, a lejtőstabilitás megváltozása miatt környezeti következményekkel is jár. Kutatásunk során szárazon rakott támfalakat vizsgáltunk a tokaji Nagy-hegy felhagyott szőlőiben, amely egyike hazánk legismertebb szőlőtermő területeinek, ugyanakkor kultúrtájként a világörökség része. A Nagy-hegy területén összesen 1.16 km2 kiterjedésű teraszozott lejtőt azonosítottunk és 90.9 km hosszúságú, kőből rakott támfalat térképeztünk fel.

Támfallal megtámasztott, teraszozott lejtők elterjedése a tokaji Nagy-hegyen

Támfallal megtámasztott, teraszozott lejtők elterjedése a tokaji Nagy-hegyen (forrás: Novák Tibor József – Incze József)

A talajfeltárásokat követően a litológiai viszonyok alapján négy eltérő típust különíthettünk el. Az első típusnál a támfal teljes egészében laza löszre, vagy áthalmozott löszre épült. A második típusnál kőzettani folytonossági hiány van, amelyben a laza lejtőüledékek alatt a mállott vulkáni anyag a felszínhez közel, a talajszelvény mélységében jelenik meg. A harmadik típusnál a támfal közvetlenül kőzetkibukkanásokra, azaz szilárd kőzetre épült. A negyedik típus esetében a támfalak építése feltehetően egy szintvonallal párhuzamos, sekély árok kiásásával kezdődött, amelybe a parcella felső részéről a művelés során a durva törmeléket, kőtömböket belehordták. A kővel feltöltött árok a későbbiekben a lejtőn lemosódó talajt visszatartotta, miközben a folyamatosan magasított kőrakás támfalként is funkcionált. Az egyes típusok esetében a támfal tövében feltárt talajtípusokat a WRB szerint meghatároztuk, és Cambisol, Regosol, Calcisol, Leptosol, Luvisol és Phaeozem referenciacsoportba tartozó talajokat találtunk. A támfalak, teraszok, mint a kulturális örökség részét képező tájelemek jogi védelmét nem látjuk minden esetben kielégítőnek. Abban az esetben, amikor azok területi védettség alá nem tartoznak, azaz védett területeken kívül találhatók, nem látunk megfelelő jogi garanciát a támfalak, teraszok és a hozzájuk kapcsolódó természeti értékek fennmaradására.

Bevezetés

A szőlőtermesztéssel évezredek óta együtt járó, jellegzetes tájelemek a támfalakkal megtámasztott teraszok. A teraszos művelés javítja a domborzati adottságokból fakadó sugárzási többlet hasznosítását, illetve a lejtős területeken jellemző eróziós folyamatok ellen is hatékony védelmet nyújt. A nehezen gépesíthető, nagy élőmunkaigényű, költséges és jelentős kezdeti beruházást, majd folyamatos ráfordítást igénylő teraszos művelés az elmúlt évszázadban mindenhol jelentős mértékben szorult vissza. A szőlőtermesztés súlypontja – leszámítva a csúcskategóriás, rendkívül magas minőségű borokat adó termőhelyeket – mára nem a teraszozott területeken van. Emiatt a korábbi teraszos művelésű szőlők Európa-szerte óriási kiterjedésben kerültek felhagyásra. A teraszos művelés jelentős területi arányban mindmáig csupán a leghíresebb, legjobb minőséget adó területeken maradt fenn; többek között Németországban a Rajna és a Mosel völgyeiben, Olaszországban a Cinque Terre régióban, Franciaországban a Rhône völgyében, Ausztriában a Duna menti Wachauban, Portugáliában a Douro mentén, vagy Horvátországban a Pelješac-félszigeten. Németországban a XVI. században még 45 000 hektárra becsülhető a teraszos művelésű szőlők területe, mára ez mindössze 11 300 ha. A csökkenés mértéke Franciaországban is hasonló, ahol a XV. században 40 000 ha, ma csupán 6 000 ha a teraszozott szőlőterületek kiterjedése. E történelmi szőlőtermő területek jellemző tájelemei a teraszok megtámasztását szolgáló szárazon rakott kőfalak és lépcsők, amelyek a legmeredekebb lejtőkre is felkúsznak. Történelminek nem csupán hagyományaik miatt nevezhetők, de azért is, mert a mai gyakorlatban hasonlók építése nem jellemző, sőt a korábbiak fenntartása vagy felújítása is ritkaságszámba megy. Hazai borvidékeinken a teraszos művelés és a támfalak építése csupán szórványos, és a legkiválóbb borvidékek legjobb termőhelyeire korlátozódik. Így leginkább a Balaton-felvidéki bazaltvulkánok lejtőin, illetve a Tokaj-hegyaljai borvidéken találkozhatunk a kőből rakott támfalak sűrű hálózata által közrefogott teraszos lejtőkkel.

Rekonstruált és újratelepített támfalas szőlőteraszok

Rekonstruált és újratelepített támfalas szőlőteraszok. A rekonstruált teraszok alatt és felett felhagyott, benövényesedett támfalak tagolják a lejtőt a Szil-völgyben (Tarcal) (fotó: Novák Tibor József)

A tokaji Nagy-hegy teraszos szőlőinek parlagosodása már a filoxéra pusztítását követően elkezdődött, területüket mára túlnyomórészt természetközeli élőhelyek borítják, ahol értékes, védett növény- és állatfajok telepedtek meg a művelés felhagyását követő, a szukcessziós folyamat során kialakuló életközösségekben. A Nagy-hegyen tehát elválaszthatatlanul összefonódva jelennek meg a táj természeti értékei és a hagyományos szőlőtermesztés által létrehozott, épített tájelemek. A világörökségi területek jelenleg készülő kezelési terve kapcsán remélhetőleg ezeknek az egykor megművelt, de régóta felhagyott területeknek lajstromba vétele, értékelése és későbbi sorsa is napirendre kerülhet. A támfalak építésének módjáról csupán közvetett információink vannak. Balassa számos levéltári forrás alapján említi, hogy a kőgátrakás kifejezetten szakmunka volt, amelyet többnyire az Abaúj vármegyei Mecenzéf (ma: Medzev, Szlovákia) német származású lakói végeztek, akik mindenféle vas eszközök készítéséhez, valamint útépítéshez is kiválóan értettek. Általában a helyben található követ használták fel, és csak ritkábban szállították nagyobb távolságról. Ugyancsak Balassa által feldolgozott források említik, hogy számos esetben a kőgátrakás motivációja nem a lejtők teraszozása, hanem csupán az volt, hogy a talaj megmunkálásakor kirakott követ a parcellák szegélyén elhelyezzék, s ez által a megművelt terület rovására minél kisebb helyet foglaljon el. A máig fennmaradt gyakorlat alapján feltételezhetjük, hogy a legtöbb terasz és támfal nem egyszeri terepalakítás eredménye, hanem a sorok közé, művelés közben kihordott törmelékből és kőtömbökből folyamatosan magasodó, rendszeres kőgátrakás folyamatában magasodott fel. Tanulmányunk célja az volt, hogy megállapítsuk a támfalak pontos térbeli elterjedésének határait a Nagy-hegy régóta felhagyott szőlőteraszain, illetve tisztázzuk a támfalak alatt megőrzött egykori terep litológiai, talajtani viszonyait.

A Nagy-hegy szőlőterületeinek litológiai és talajtani adottságai

A Nagy-hegy legjellemzőbb talajképző kőzete a változatos vastagságban megjelenő lösz, illetve ennek áthalmozott változatai. A lösz vastagsága helyenként 15-17 méter, de az erősen kitett, meredek és erodált helyeken teljesen hiányozhat is. A lösz alatt miocén vulkáni tevékenység eredményeként képződött intermedier vulkanitokat, dacitot és annak különböző változatait találjuk, amelyet helyenként néhány dm vastagságban harmadidőszaki, illetve interglaciális klímán képződött vörös-agyagos málladék (nyirok) választ el a rátelepült lösztől. Ahol a fenti képződmények közül a talajképződéssel érintett felső rétegben több is előfordul, ott sajátos kőzettani folytonossági hiány áll fent, amennyiben a mállási front és a feltalaj litológiailag élesen eltérő alapanyagból áll. A támfalakhoz használt kövek anyagát a sekélyen elhelyezkedő, helyenként felszínre bukkanó dacit tömbök képezték. Zonális talajként Stefanovits és munkatársai Ramann-féle barna erdőtalajt, illetve csernozjom jellegű talajokat jelölnek meg, de a kőzetminőségnek és a változatos terepviszonyoknak megfelelően a Nagy-hegy talajai igen sokfélék. A lösszel nem borított vulkáni málladékon kialakult talajokat a hazai osztályozás erubáz talajokként tartja számon. Ezek a hegy legmagasabb területein illites-montmorillonitos agyagos málladékon fordulnak elő. Füleky korábban vulkanikus alapanyagon kialakult Humic Umbrisolt is leírt a hegyről. Megművelt, vagy egykor megművelt területek talajainak közös jellemzője a nagymértékű erodáltság. Az eróziós folyamatok eredményeként váztalajok és lejtőhordalék talajok vannak jelen, amelyek a WRB osztályozás szerint Leptosolnak, Cambisolnak és Regosolnak felelhetnek meg.

/a cikk teljes terjedelmében lapunk 35. számában olvasható/

Címkék: , , , ,

Hozzászólások lezárva.