A Szigetköz tájkarakter-elemzése

Rácz Tamás, Bardóczi Sándor

(Korábbi, 36. számunk tartalmából.)

A címet rögtön szűkíteni szükséges, mert jelen dolgozat nem a Szigetköz egészéről, hanem annak csak szűk, de az egész térség sorsát illetően legfontosabb és egyben legneuralgikusabb tájegységéről, a szigetközi hullámtérről szól. Ez a térség a magyarországi rendszerváltozás szimbóluma, egy a magyarországi Felső-Duna szakasz távlati sorsát drasztikus mértékű emberi beavatkozással gyökeresen átrajzolni kívánó csehszlovák-magyar politikai döntéssorozat (Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer) egyik kiemelt – és C variánsként féloldalasan meg is valósult – színtere, részbeni elszenvedője, és egyben egy azóta megoldatlan táji-, természeti-, vízrendezési-, erdészeti-, turisztikai-, hajózási-, vízminőségi-, halászati komplex problémagóc. Kutatási és tervezési tevékenységünk közel másfél évtizede e problémahalmaz megoldására tett kísérletet, amelynek 2007-es záróakkordjaként egy vízügyi kisminta kísérletben is bizonyítást nyert, hogy van olyan vízpótlási megoldás a hullámtérben, ahol ez a különleges Duna-táj természeti, gazdasági és társadalmi szempontból is jobban – a Szigetköz hagyományos tájkarakterének erősítésével – ki tudna teljesedni.

Vízpótlási modellkísérlet

Vízpótlási modellkísérlet

A szigetközi hullámtér a Dunának egy olyan komplex mellékágrendszere, belső deltája, amelyre nem pusztán mint jelentős hidrológiai és ökológiai alrendszerre, hanem mint jelentős magyarországi stratégiai ivóvízkészletek raktározójára, erdészeti potenciálra és kavicsvagyonra is figyelemmel kell lennünk. Potenciális tájhasznosítások kapcsán az ökoturisztikai hasznosítási lehetőségéről és a turisztikai kishajózás lehetőségeiről is meg kell emlékeznünk.

A Duna elterelése és a C variáns elemeként a Hrusov (Körtvélyes) és Gabcikovó (Bős) közötti üzemvízcsatorna, valamint a Gabcikovó alatti alvízcsatorna kiépítése felgyorsította és felerősítette azokat a folyamatokat, amelyeknek az Öreg-Duna és a szigetközi mellékágak viszonyában lassú és kulminálódó problémaként már azt megelőzően is meghatározó szerepük volt. A mellékágak főágtól való elzárásának, a kevésbé drasztikus, de a folyó ökológiája és karakterisztikája szempontjából negatív vízrendezési folyamatok eredményeként ugyanis már korábban kialakult egy olyan állapot, amely az elzárt mellékágak esetében lassú feltöltődéshez, pangóvizes körülményekhez vezetett a mellékágrendszerekben, míg a felgyorsult, sarkantyúkkal, zárásokkal és párhuzamművekkel felgyorsított főágban mindez a meder süllyedését okozta, amelyet a jelen lévő igen intenzív kavicskotrás csak tovább fokozott. Azaz még a C variáns előtt előállt egy olyan ökológiai negatív spirál, amely mind a mellékágak vízminőségére, mind azok halbölcsői szerepére, az ökológiai menedékekre, a „kék folyosók” létére, azaz a vízi élővilág képviselőinek szabad áramlására nézve negatív hatással volt. Ezzel párhuzamosan a lelassult víz ökológiai átrendeződést hozott a vízparti növényzet ökotópjaiban is.

A szlovák oldalon 1992-ben Dunacsúnynál elzárták az vízi utánpótlás útját, hogy a hrusovi tározótavat feltöltsék, majd az üzemvízcsatornába tereljék a vízhozam meghatározó részét. Akkor az Öreg-Duna is ökológiai vészhelyzetbe került. Ebben az időszakban, egészen az 1995-ös, Dunakilitinél megvalósított fenékküszöb létesítéséig, majd ezt követően a szigetközi vízpótlás rendszerének ma tapasztalható kiépítéséig az Öreg-Duna medrében található, szárazra került zátonyokon megindultak a természetes szukcessziós folyamatok, a puhafás ligeterdőkkel történő visszaerdősülés, amely tovább szűkítette a hullámtér vízszállító kapacitását. Létrejött pedig egy rendkívül természetes puhafás sáv, szemben a Szigetköz egyes foltjain tapasztalható mesterségesen telepített, iparilag jobban hasznosítható erdészeti állománnyal. Ezzel párhuzamosan történt egy természetvédelmi szempontból igen jelentős szukcessziós jelenség is a dunakiliti tározótó magyar oldali tereprendezett, tehát növényzetétől teljesen megtisztított, de A variánsként soha meg nem valósított részein. A legyalult, majd magára hagyott területen a durva antropogén hatás következményeként víznyomásos rét alakult ki, ahol vízkedvelő orchidea fajok tobzódtak, a vadállomány pedig soha nem látott populációméretet ért el. Azaz paradox módon a drasztikus emberi beavatkozás visszahozott valamit a régi, szabályozások és ipari méretű erdőgazdálkodás előtti időkből: a hullámtérből mára szinte teljesen eltűnt, ám sokáig legeltető szarvasmarhatartással fenntartott szigetközi réteket.

A tófenék beerdősülésével az ökológiai értelemben jelentős pozitív változások felsorolását le lehet zárni, ugyanis ezzel szemben ma sokkal mélyebb negatív folyamatok is regisztrálhatók. Ezek között első helyen szerepeltethető az, hogy kényszerű megoldásként létre kellett hozni a jelenleg működő vízpótlási rendszer részeként a mellékágrendszerben olyan „kizárások” sorozatát, amelyek „mini vízlépcsőkként” biztosítani tudták, hogy a hullámtérbe bepótolt, és a kiliti fenékküszöbbel a mellékágrendszer függő- medres szintjéig megemelt víz ne folyjék ki azonnal az Öreg-Duna felé. Azaz legyen egyáltalán víz a mellékágrendszerekben. Azonban ez a víz lassan áramló, vagy egyenesen állóvíz, amely a felszíni (és ezen keresztül a felszín alatti) vízminőségre negatív hatással van, sok vízi élőlény számára átjárhatatlan, gátolja a vízi ökoturisztikai (evezés) hasznosítást, felerősíti a mellékágak feltöltődését, a lebegtetett hordalék leülepedésének folyamatát, a függőmederré alakulási folyamatot. Leegyszerűsítve, ma az Alsó-Szigetköz kivételével a vízpótlási rendszer kiépülését követően a legtöbb mellékág esetében elmondható, hogy a hullámtérben van víz, de ez a víz lassan cserélődő és áramló víz, amely a korábbi halbölcsőszerepét, ezen keresztül pedig komplex élőhelyi szerepét is fokozatosan és szinte teljes mértékig elvesztette. Ahogy egy helyi halász sommásan fogalmazott erről az átalakulásról: „víz van, hal nincs”. Ezt a mondatot árnyalni szükséges abban a tekintetben, hogy az Alsó-Szigetközben sokkal inkább érvényesül az alvízi csatorna és az Öreg-Duna leszívó hatása, és sokkal kevésbé érvényesülnek a dunakiliti fenékküszöbnek a pozitív vízpótló hatásai, ezért az ásványi- és különösen a bagaméri- és a pulai- ágrendszerben nemcsak hal, de víz sem nagyon van. Ezt az ökológiai feszültséget természetesen vízszabályozási eszközökkel, időszakos mesterséges elöntésekkel lehet egy kissé oldani, a magas vízállások, kiugróan nagy árvizek alkalmával pedig a felépült rendszernek egyértelműen hasznára válik az, hogy a Szigetköz szivacsként képes tekintélyes mértékű vizet magába fogadni, ezért sok esetben vésztározó szerepet is betölt. Mindez nem oldja meg az akadálymentes ökológiai folyosó, vagy az ökoturisztikai és a kishajózási problémákat.

A Duna elterelése óta a turisztikai célú kishajózásnak és a szabadidős evezésnek a gabcikovói létesítmény gátja, így például alig feloldható regionális akadályt képez a létesítmény egy Bécs–Pozsony–Budapest vízi turisztikai forgalom számára a folyami kishajózási és az evezős túrázás szegmenseiben. A bősi létesítménybe kishajók számára jelenleg balesetveszélyes és nem ajánlott feladat a zsilipelés, az evezős hajók pedig csak szárazföldi kerülővel képesek leküzdeni az akadályt. Eközben a csúnyi és a dunakiliti zsilipkapuk zárva vannak, holott a szigetközi Öreg-Duna felé ez a típusú hajóforgalom bizonyos műszaki fejlesztésekkel levezethető lenne, amelynek természetesen feltétele egy egészen új alapokra helyezett vízmegosztás is a bősi erőmű és a Szigetköz között.

A fent leírt keretek között a Szigetközben felerősödött a természetes élőhelyek uniformizálódási folyamata, egyben degradációja is, amely részben az elszegényedéssel, részben pedig az inváziós fajok betörésével is együtt jár. A szlovák és a magyar oldali mellékágrendszer biológiai átjárhatósága kritikusan alacsony szintű. Ezekre a magyar oldalon született ökológiai megállapításokra jól rímelnek azok a Szlovákiában született ökológiai megállapítások, amelyek hasonlóképpen írták le a helyzetet, olyan átfogó tájrehabilitációt javasolva (Anabranch javaslat), amely biztosítja a teljes mellékágrendszer biológiai átjárhatóságát, a mozaikosan változatos élőhelytípusok rendszerét állítja elő, valamint helyreállítja az ágrendszer hagyományos halbőségét. Mindezekhez ökoturisztikai, erdészeti és hajózási, valamint árvízvédelmi szempontok zárkóztathatóak fel. Minimum célállapotként mindkét fél az 1950-es évekre jellemző ökológiai állapot visszaállítását javasolta, de maximum célként kitűzte az 1860-as (erős szabályozások előtti) célállapot rehabilitációját is a mellékágak esetében.

A Szigetköz és a Csallóköz egységes rendszerben történő komplex ökológiai rehabilitációját célzó törekvésnek sokáig gátja volt a Duna határfolyó jellege. Egy két ország közötti határként értelmezett fő sodorvonal tekintetében 2004 előtt szentségtörésként hatott az a javaslat, amelyet az ÖKOPLAN és a TÉRTERV 1999–2001-ben dolgozott ki (ún. „meanderező javaslat”). A meanderező javaslat arra a sémára alapozott, amelyet egy ökológiailag igen érzékeny német vízépítő mérnök, Klaus Kern (az európai Víz-keretirányelv egyik atyja) dolgozott ki és valósított meg a 90-es évek közepén Blochingennél. A Kern-séma lényege az, hogy a már lefűződött vagy lefűzött mellékágakat a szükséges tereprendezés, kotrás után úgy teszi a vízszállítás főszereplőivé, hogy a főágban ehhez szakaszonként fenékküszöbökkel emeli be a szükséges vizet. Az eljárásnak az lett a megdöbbentő következménye, hogy miközben a folyó vízszállító kapacitása legalább duplájára emelkedik (hiszen a főágba és a mellékágakba is átfolyó, áramló víz kerül), tehát az árvízi biztonság növekedik, addig a kisvizes, aszályos időszakokban is van elegendő vízoszlopmagasság a mederben, hiszen a fenékküszöbök duzzasztó hatása révén ez folyamatosan önszabályozó rendszerként működik.

/A cikk teljes terjedelmében lapunk 36. számában olvasható/

Címkék: , ,

Hozzászólások lezárva.