A táj mintázatai

Eplényi Anna

(Korábbi, 37. számunk tartalmából.)

Tájra hangolás

A tájkarakter (egyedi tájjelleg) definiálása a tájépítészeti szakma aktuális kérdése, amely arra késztet minket, a szakma táji léptékekkel foglalkozó szakembereit (tájtörténet, tájrendezés, táji örökségvédelem és tájkép), hogy újra definiáljuk saját szakmánk alapvető médiumát, a tájat. Immáron nem csupán a geológiai alapokon nyugvó domborzati jelleg és a rárakódó tájhasználatok, valamint az infrastrukturális elemek szerkezetének komplexitásáról van szó, hanem az észlelt táj egyediségére, különlegességére való esztétikai rátapintásról is. Ugyanazzal a finom ráhangolódással kell leírni az egyes tájkarakterek személyiségét, amivel egy bútorszövet egyedi mintáját, vagy egy embertársunk alaptermészetét, habitusát.

Tájkarakter-mintázat, GoogleEarth grafikai gyakorlatok a GYIK-Műhelyben III. éves tájépítész hallgatóknak

Tájkarakter-mintázat, Google Earth grafikai gyakorlatok a GYIK-Műhelyben III. éves tájépítész-hallgatóknak

A cikk bevezetője történeti és kortárs képzőművészeti megközelítéssel indít, majd a táji mintázatokban való gondolkodás hazai és nemzetközi történetét mutatja be; a cikk második része egy esettanulmány, amelyben Kalotaszeg tájmintázatait mutatja be.

Tájkarakter a tájképfestészet-történetben

A tájképfestészet történetében forduló- pontot jelentenek azok az alkotások, ahol a táj egyedi karaktere, valós alakja jelenik meg: pl. a sienai városháza Jó és a rossz kormányzás és ezek hatásai a vidékre c. freskót (A. Lorenzetti, 1338) a valódi toszkán dombok agrártájának karakteressége miatt tekintik az első valós tájképnek; K. Witz Csodálatos halászat c. festményén (1444) a Genfi-tó és a Mount Saléve alakja adja a szentföldi esemény lokális helyszíni átírását; végül az alapos reneszánsz táji megfigyeléssel megszületnek az első hiteles és pontos tájrajzolatok (Leonardo da Vinci: Az Arno völgye, 1437; és A. Dürer: Arco vára, 1495). Az alábbi három XX. sz. eleji festmény, párhuzamosan a tájegyediség földrajzi fogalmával, már megcsillanó táji mintázatokat is tükröz. P. Cézanne ismétlődő tájtémája a „Mont Sainte-Victoire” (1904) aszimmetrikus sziluettje előtte a domboldalra kúszó településsel.

P. Cézanne: Mont Sainte-Victoire, 1904

P. Cézanne: Mont Sainte-Victoire, 1904

Ha időrendbe állítjuk e témájú képeit, jól kirajzolódik az alapvető (táji) egységekre rátapintó, egyre inkább absztrakttá váló festésmód, amely a valóságról a táj belső ritmusaira, lényegi törvényeire és ismétlődéseire helyezi át a hangsúlyt. Ezen az érett, késői festményen a valóságból egy elvont tájtextúra jön létre ékekkel, vízszintes és függőleges ritmusokkal. P. Klee Főút és mellékutak c. képén (1929) már ez a tájmintázati absztrakció válik a témává. Az ekkorra megnövekedett légi forgalom új perspektívát nyitott a tájképfestészetben, amelybe a felülnézeti mintázatokat is ötvözni lehetett. Klee azonban ezt továbbfejlesztve, a mezőgazdasági mintázatból tökéletes kompozíciót hozott létre, amelyben a telkek fel- építése matematikai-zenei harmóniába rendeződik. A táji organizmus egyénisége (indivídum) oszthatatlan; azaz ha szétválasztjuk alkotóelemeire (divídum), akkor csak tiszta felsorolást kapunk és elveszítjük kisugárzását, karakterét. A kép ilyetén a társadalom és egyes emberek kapcsolatának szociológiai leírása is egyben, amelyet vonatkoztathatunk a tájművelésben is tetten érhető ritmikus belső karakterre, amelynek felismerése éppen a tájkarakter-elemzés lényegi kérdése. A hazai festészet a Szentendrei Művésztelepen (Barcsay Jenő: Szentendrei dombok, 1934) ismer rá e rurális tájmintázat-grafikára, amelynek hagyományos tájhasználati jellege rokon az akkor megjelenő Teleki-féle földrajzi-népművészeti identitáskereséssel, amely nem csupán lefesteni (másolni) akarja a táji látványokat, hanem ráérezve, eltúlozva akarja kiemelni egyéniségét.

Tájkarakter a kortárs tájképfestészetben

A kortárs képzőművészet egyik aktív iránya a térképművészet és a téri, táji kódolású infografika-festmények világa, amelyben a térkép, légifotó, haditechnika, táji látványok és helykötődés egyszerre jelenik meg, újraértelmezve saját tájainkat. C. Harmon könyvei ilyen alkotókat mutatnak be: Nurit Gur-Lavy Karni, Joyce Kozloff, Sally Darlison, Mary Edna Fraser, Chase Langford, Peter Dykhuis, Jerry Gretzinger; hazai alkotók közül említhetjük Baranyai Leventét. Az irányzat tájépítészeknek szóló üzenete, hogy mélyrehatóbban kell foglalkozni a táj személyes kötődési lehetőségeivel és olyan új képi/ábrázolási módszereket kell teremteni, amelybe a térkép + tájkép + információ és érzelem szabadon applikálható. A tájak egyediségének minél jobb felismerése érdekében az elmúlt öt évben olyan képzőművészeti interpretációs módszereket fejlesztettünk ki a Kertművészeti Tanszéken, amellyel a tájat megfigyelő szem saját szubjektív grafikai elemzésén keresztül szűri át a táji karakterességeket. Ebbe több antropozófiai szemléletű, intuícióra alapozott módszert is átültettünk. A gyors, Google Earth alapú tus-krokik egy-egy tájmintázat gesztusszerű megragadásán alapszanak; ezekről később agyagreliefek készülnek, ill. kiscsoportban olyan közös tájmintázat-festmények, amelyeken a megfigyelt egyedi organikus-természetes és geometrikus-mezőgazdasági ritmusok egy egyedi tájkarakter-kombinációs térképben ötvöződnek, így biztosítva a tájkarakterre való gyakorlati grafikai ráérzést. E módszerek az általános iskolás művészeti tehetséggondozásban is sikeresnek bizonyultak, és a Gyermek és Ifjúsági Képzőművészeti Műhely keretein belül több tucat, táji élményre, tájképre és térképre alapozott feladatot fejlesztettünk ki, amelyekkel a táji kötődés műalkotásokban is definiálható.

Tájak egyénisége

A szűkebben vett hazai földrajzi tájszemléletben Teleki Pálnál jelent meg elsőként a tájkarakter-elemzés kérdése: „A tájak tipikus karaktere körül jegesedik ki a földrajzi leírás egész feladata… a táj individualitásának kidomborítása, mint tájaknak egymás közötti összehasonlítása, a tipikus különbségek, de a tipikus hasonlóságok keresése is.” A XX. sz. első felének (Humbold, Hettner, Schlüter, Hellpach) holisztikus emberföldrajzi megközelítésében Teleki és köre hangsúlyozta, hogy minél több jelenséget és faktort hozzá kell kapcsolni a „Táj Életéhez”. Dékány összefoglalójában a földrajzi szemlélet céljaként a „szingulárisat” keresi, a Földön egyedülálló „földrajzi individuumot”, amely a tájat a „helyi különbségek komplexumaként” definiálja. Bár Teleki elveti az osztályozó feladatot (helyette a tájalkotó elemek szimbiózisát nézi), mégis kiemeli, hogy „minél kisebb egy terület, annál erősebb az individualitása; minél nagyobb, annál kevesebb”. Tanítványa, Fodor Ferenc is ezt a „tájéletrajzi” megközelítést támogatja, amelyben a „karakteresség” fontosságát húzza alá:

„Minden táj akkor születik meg, amikor a benne együtt létező földrajzi tények egymással való kapcsolatai úgy alakulnak, hogy egyéniesítő erővel választják el a szomszédos területektől. (…) A táj fogalmának lényeges jegye az is, hogy az ember felismerje a földfelszín azon darabjának egyéniségét. A táj tehát kétszer születik. Először a Teremtő kezéből, mint természeti táj, másodszor az ember értelméből, amikor külön egyéniségének lakossága által való felismerése folytán külön nevet kap.”

Ez a korszak egyértelműen az egyedi tájjelleg komplexitásán alapuló tájszemléletet tükröz, azonban nem állít fel kategóriákat, mintázattípusokat, szempontokat, és nem is kívánt minden vidéket osztályozni, hanem –a néprajzi szemlélettel párhuzamosan–, csak az egyes vidékek átlagostól eltérőbb karakterességét emelte ki. Ez a megközelítés párhuzamba hozható mai vitás kérdésekkel is, miszerint: Minden terület lefedhető egy tájkarakterrel, vagy léteznek jellegtelen tájakkal szemben erős individuumú vidékek? Mi az a természetes egység/méret, ahol a tájkaraktert relevánsan megállapítva összetartozó, egyéni, koherens területegység keríthető körbe?

/A cikk teljes terjedelmében lapunk 37. számában olvasható/

Címkék: ,

Hozzászólások lezárva.