Adalékok a történeti városközpontok témájához Eger példáján

Körmendy Imre

(Korábbi, 39. számunk tartalmából.)

Eger az első magyar város, ahol a városmegújítás nemcsak egyes épületeket érintett a ’60-as évek második felétől, hanem egész tömböket is: közös belső zöldfelületeket alakítottak ki, közösségi létesítményeket hoztak létre, új közterekkel gazdagították a Belvárost. Élen járt a város abban is, hogy a ’80-as évek elején olyan gyalogosövezetet alakított ki a központban, ami nem egy-egy utcát vagy teret tett gyalogoselsőbbségűvé, hanem utcák és terek egész hálózatát.

Az elmúlt években sorra került a korábbi elképzelések felülvizsgálata, s jelenleg zajlik a történelmi központ „funkcióbővítő fejlesztése”, rekonstrukciója. 2012 őszétől 25 fejlesztési elemből álló akció zajlik a megyeszékhelyen. A piac mellett parkolóház épült, megújult a Dobó tér és számos más közterület, a patak medrében kerékpárút készült. Középületek újultak meg: van, amelyiknek a homlokzata, van, aminek részleges felújítása történt meg.

Aktuális tehát, hogy foglalkozzunk mindennek a hátterével, magával a történeti városmaggal, a település középkori eredetű magjával. A történelmet nem ajánlatos átírni, de az emlékek értékelése időről időre újra szükségessé válik egyrészt az újabb kutatások tükrében, másrészt a szemléletünk változásában.

Történelmi értékeink felfedezésének és értékelésének is megvan a maga története. Az egyedi, különleges épületekre és épületegyüttesekre fordított figyelem fokozatosan a befoglaló „keretre” is kiterjedt, s az előző századfordulón az utcák-terek művészete felfedezése is megtörtént. Várostörténeti értékeink felfedezése, értékelése és megőrzése szempontjából is jelentős változást eredményezett a „Nagy Háború” elvesztése, mert az ország területének kétharmadával együtt határainkon kívülre kerültek a nagy múltú, a török uralmát el nem szenvedett városaink. A Fővárosi Statisztikai Hivatal által kiadott Városi Szemlében megjelent írásában a városrendezés és a közművesítés összefüggéseiről is szóló mű szerzője „siratja” a városi kultúrával rendelkező, elvesztett településein ket. Ez a tragédia ébresztette rá az értelmiséget, hogy jobban szemügyre vegye itthoni értékeinket. E folyamat a II. világháború pusztításait követően tovább folytatódott, s sok helyen a romok alól kerültek elő az elfeledett régi épületek, vagy a későbbi korokban átalakított épületek megannyi régebbi részlete. A háborús és egyéb veszteségek miatt a védett épületek megítélésében is változott a szemlélet: ami korábban nem tűnt pótolhatatlan értéknek, az azzá vált.

A történeti város …

A történeti városrészek, elsőként a belvárosok, városmagok, egybefüggő értékes területek védelme Budapesten már az 1914-es építésügyi szabályozásban megjelent: a Várnegyedre külön szabályokat alkottak, ennek ’22. évi módosításában, majd ’26-os „pótlékában” egyre részletesebb előírásokat fogalmaztak meg, s a ’40-es Budapesti Építésügyi Szabályzatban tovább bővült a védelmi intézkedések köre, amikor a Várnegyeden kívül az Andrássy útra is speciális szabályokat állapítottak meg. A következő állomás az ’60- as Országos Építésügyi Szabályzatban, majd a műemlékvédelemről szóló ’67-es rendeletben az alapvető fogalmak – többek között a műemléki jelentőségű terület – rögzítése, s ezt követően a legértékesebb területek védelem alá helyezése. A legjelentősebb területek összefoglaló értékelése és ismertetése Gerő László: Történelmi városrészek c. könyvében látott napvilágot. E könyvben a szerző 13 városmagot sorol e védelmi kategóriába.

Sok kérdésről változott a szakmai vélemény, pl. az értékes településszerkezettel rendelkező települések listája már 120 várost és községet tartalmaz a 22 műemléki jelentőségű területtel rendelkező városon és községen kívül. Abban egyetértenek a szerzők, hogy a magyar történeti városok lazábbak, kevésbé beépítettek a nyugat-európai városokhoz képest (Berzenczey, Gerő, Granasztói, Makkai, Eperjessy). Annak minősülnek még a nyugat-magyarországi városaink is, pl. Sopron; ahol ugyan megvan a fallal körülvett terület feszessége, utcái szűkössége, szinte teljesen beépített telkei, de a beépítési magasság (a szintszám) elmarad a nyugat-európai városokétól. A „ranglétrán” legmagyarabbnak minősített városé (Gerő id. mű), Egeré pedig messze elmarad a nyugati és déli városok sűrűségétől. A miértre kevés válasz született, inkább rendre további kutatások szükségességére utaltak a szerzők.

Ha visszanézünk az európai városok történetében, akkor azt olvashatjuk, hogy délen és nyugaton sem volt minden város minden időpontban a mai sűrűségű. Fernard Braudel pl. így ír: „Gyakran előfordul, hogy a fal a várossal együtt a szántóföldek és a kertek egy részét is magába zárja. Ennek nyilván a háborús időben való ellátás biztosítása a magyarázata. Ilyenek voltak a XI. és XII. századi Kasztíliában sebtében felépített bástyák is az egymástól távol eső falvak csoportja körül: elég helyet hagytak közöttük, hogy riadó esetén be tudják terelni a nyájakat. Ugyanez a szabály érvényesül mindenütt, ahol ostromra számítva a bástyák réteket, kerteket is bekerítenek, például Firenzében, vagy szántóföldeket, gyümölcsösöket és szőlőket Poitiers-ban, amelynek még a XVII. században is majdnem oly fejlett városfalgyűrűje van, mint Párizsnak, csak éppen nem képes teljesen kitölteni ezt a túlságosan bőre szabott ruhát. Ugyanígy Prága sem tudja betölteni a „kis város” házai és a XIV. század közepén épített új bástyák között hagyott üres területet. Szintén nem Toulouse 1400 körül, vagy Barcelona, amely az 1359-ben köréje emelt falakig … majd csak két évszázaddal később, 1550 tájt épült ki. Ugyanígy Milánó a spanyolok emelte falai között.”

Elég lenne a tényre hivatkozni, hogy akkor a fejlődésre alkalmas évszázadok nem álltak rendelkezésre a magyar városoknak. De Eger kapcsán mégsem erről akarunk szólni. A városok „alaprajzának” elemzése egy időben nagy népszerűségnek örvendett Európa-szerte, s nálunk is követőkre talált. „A városalaprajzok tanulmányozásával külön tudományág, a planográfia foglalkozik. Ennek német és francia művelői az alaprajzokból nemcsak puszta helyrajzi adatokat szűrtek le, hanem azokat a városfejlődést megvilágító feltevésekkel is igyekeztek alátámasztani.” (Eperjessy 113. p). A magyar művelők közül Major Jenő, Paulinyi Oszkár, Fügedi Erik, Jankovich István, Kubinyi András, Granasztói György, Borbíró Virgil, Valló István, Korompay György, Gerő László nevét említhetjük.

Eger történeti városrészének kialakulása , az arra ható természeti tényezők

Eger falakkal körülvett területének vizsgálatával egy történész foglalkozott először: Kovács Béla: Eger középkori utcái c. tanulmányában, 1965-ben. Magát a témát és Major Jenő kísérletét Sopron alaprajzi elemzésére kissé furcsállta, nem tartotta igazán történészhez méltónak, de elemzésében arra a következtetésre jutott, hogy a város egykor fallal körülvett negyedének úthálózata szinte kivétel nélkül középkori eredetű. A közelmúltban Berecz Mátyás foglalta össze Eger városfalainak eddigi kutatásait, jelenlegi állapotát és a kutatási teendőket. Ennek ellenére ves?- szük a bátorságot, hogy néhány állítást megfogalmazzunk Eger városfalai kapcsán, részben azért is, mert a tanulmány belső ellentmondásokkal terhelt.

A belváros középkori beépítését nehezítő földtani adottságok

Kleb Béla: A belváros középkori beépítését nehezítő földtani adottságok. A kék vonal a patak, a világoskék felület az árvízzel borított terület, a zöld kontúrok a mai kórház ill. a világi főtér (Dobó tér)

Kleb Béla a ’70-es évek közepén kimutatta, hogy a mély fekvés és az árvízveszély miatt nehéz volt e területek beépítése a fallal körülvett városterület jelentős részén, kiváltképp a mai kórház és a világi főtér, a Dobó tér térségén. Két területen, a Széchenyi utca/ Fő utca és a Kossuth Lajos utca/Káptalan utca mentén, azok városszéli oldalán „paloták” álltak, nagy kertekkel. Az előzőnél az előkertek voltak jelentősek, az utóbbinál előkert nélkül sorakoztak a kanonokok rezidenciái (meg a ferences kolostor), s délre nyúltak el nagy kertjeik (Vö. Hazael Hugó 1753-as térképét). A vízjárta patak-közeli területek és a nagyobb kertek, valamint a pincékkel teleluggatott meredélyek léte – ezek legrégebbi elemei a tatárjárásig nyúlnak vissza – egyértelműen összhangban van azzal az állítással, amit a tanulmány közöl, miszerint: „A bekerített városban a lakóházak mellett kertek, borospincék és gazdasági épületek is állottak.” (Id. mű 557. p) Pl. a Markoth Ferenc megyei kórház I. számú telephelyének nagy része egykor majorság volt. Az előzőek értelmében ez egybecseng a korabeli európai gyakorlattal, annak egy részével.

Ha tovább elemezzük a terepviszonyokat, és azok erőteljes mozgalmasságát (meredélyeit, tereptöréseit) összevetjük a falak vonalával, akkor megállapíthatjuk, hogy az építők az értelmesen védhető legkisebb területet kerítették le, azaz nem a lakosság elhelyezésére szükséges vagy már beépült területet. Beépített részek kerültek a falakon kívülre, pl. a meleg vizű tó melletti fürdő, s az Almagyar dombra települt falu. E város esetében állításunk szerint ebből (is) fakadt, fakadhatott a kisebb laksűrűség. A jellemző tereptörések a következők: keleten a Vár által elfoglalt magaslattól É-ra emelkedik a szinte azonos magasságú, jóval kisebb területű Tetemvár (szintkülönbsége a város területéhez képest 15-18 m), a vártól délre a kissé alacsonyabb magaslat, amelyre az egykori városkapun kívülről kapaszkodik fel a Mekcsey u. (az Almagyar u. és Mekcsey u. által határol tömb belsejében húzódó „fal” kb. 18 m-ről csökken déli irányban). Az Egerpatak nyugati partján a patak terasza közel észak-déli tengelyű, egyenes (csak minimális töréssel) mentén emelkedik 10-18 m-t (kevésbé meredek, mint keleten, ahol az emberi tevékenység tette közel függőlegessé a terepalakulatot). A falakat már a legegyszerűbb lőfegyverek esetén is csak e magaslatok tetejére érdemes építeni. Északon a fal helyét a két oldalvölgy beérkezése adja (Szala-árok, ill. a Vécsey-völgy), hiszen ezektől délre kellett lezárni a várost, a helyet még az is „erősíti”, hogy a Tetemvár ÉNy-i csücske itt közelíti meg leginkább az Eger-patakot, s itt a legkisebb a távolság a kétoldali teraszvonal között. A déli városfal vonala a legbizonytalanabb: itt sem patakok, sem terepképződmények nem találhatók: a völgy lefolyása felé a terep kisimul. E déli vonalat az uszoda és strand környékén lévő meleg vizű tó és a patak menti mocsaras terület határa jelölte ki. A terület későbbi rendezésével jött létre a majd’ 9 hektáros Érsekkert (Népkert) és a strandfürdő. A terület beépítésre alkalmatlan voltát mutatja, hogy a város fejlődése során e terület sokáig beépítetlen maradt. Az első jelentős beavatkozást a vasútállomásának kiépítése jelentette (a Füzesabony – Eger vonal 1872-ben épült, az Eger – Putnok vonal helyérdekű vasútként létesült 1906 és ’08 között). Az ezzel megkezdett rendezés alapján vált beépíthetővé a két világháború között a vasútállomástól keletre fekvő terület, a Csákó-városrész, majd évtizedek múlva még délebbre terjeszkedett a város, feltöltve hatalmas területet, s létrehozva az ún. déli iparterületet – a vizes élőhelyen.

Gerő László idézett könyvében közöl egy régi távlati képet Eger váráról és városáról a XVI. századból. A rajz egyértelműen mutatja leírásunkat, némi eltéréssel: a terepalakulatok síkrajzi értelemben nem pontosak, s a meleg vizű tó mellett épült török fürdőt a tényleges állapotnál kissé távolabb tünteti fel a városfalaktól. Berecz M. idézett tanulmányában az áll, hogy „a falak a várost övező magaslatok gerincén épültek meg”. Ez néhol, pl. a Tetemváron meg a Maklári-kapu keleti oldalán igaz, máshol pontatlan vagy téves megfogalmazás, mert pl. a Ny-i oldalon a terep a városfalon kívül egyenletesen emelkedik a Hajdú hegy lejtőjén, s gerince csupán a városfaltól egy kilométerre található, északon és délen, a sík vidéken nem beszélhetünk egyáltalán „magaslatok gerincéről”.

Tervezett versus nőtt városok , ortogonális vagy a terepalakulatot követő úthálózat ?

A másik állításunk a történeti városrészekkel kapcsolatban az, hogy ezek a „nőtt” városok sem „ahogy esik, úgy puffan” jellegűek. Túl azon, hogy a természetben a növekedés szigorú törvények szerint történik, itt inkább arról van szó, hogy eleink egyszerű geometriai rendet akartak-e követni az építés során, vagy inkább a meglévő adottságok messzemenő tiszteletével, azokhoz alkalmazkodva alakították ki az úthálózat alapvető vonalait. A történelem során az erejük teljében lévő gyarmatosító hatalmak építettek a természeti adottságokra kevéssé adó városokat: a görög kor kolonizációs városai, a római birodalom síkvidékre telepített városai. A gyengülő birodalom várai azután már gyakran a természetet is segítségül híva épültek (pl. Visegrád, Sibrik-domb erődje).

Eger középkori városnegyedei

Eger középkori városnegyedei (a szervező templomokkal) és városfala (Kleb B. ábrája Kovács B. adatainak felhasználásával).

Eger fallal körülvett középkori beépítésének alapját három útvonal rendezi: az egyik a Budáról az egri püspöki székhelyhez, várhoz vezető út végső szakasza (mai Kossuth utca), ami jellemzően csak a vár alatt vesz kanyart (pontosabban már a ferences kolostoron túl), hogy a feljáró vonalába simuljon (és törésével növelje a vár biztonságát); a másik a Ny-i oldalon É-D-i irányban húzódó Széchenyi utca, amely csaknem egyenes; míg a harmadik a K-i tereptörések alatt kb. egy telek távolságban húzódó út (Cifrakapu tér – Servita u. – Dobó I. u. – Tinódi Sebestyén tér – Almagyar u.), ami kissé egyszerűsítve követi a terepmozgásokat. Az út a lehető legtávolabb fut a pataktól, annak időszakos öntésterületeitől.

/A cikk folytatása lapunk 39. számában olvasható/

Címkék: ,

Hozzászólások lezárva.