A szépség és a város egyes vonásai

2017.04.27.

Körmendy Imre

(Korábbi, 31. számunk tartalmából)

A város szépségét sokan, sokféleképp keresték és kutatták, többféle dologban vélték és vélik felfedezni. Van, aki számára a geometriai rend vagy éppen a látszólagos vagy tényleges szabálytalanság, rendezetlenség adja a város „szépségét”, mások az egyedi épületek, részletek mívességében, egyediségében, művészeti és történeti értékében látják, van, aki a színek, az anyagok, a tornyok, a tetők, az oromfalak által talál rá a szépre. Tudós elmék kutatták az összefüggéseket.
Kik a nagy akciókban – sugárutakban, körutakban, építészeti együttesekben, parkokban, attrakciókban – lelik örömüket, kik a kicsiny dolgokban – a csámpásságokban, egy-egy finom részletben, az emlékhelyekben – érik tetten (vélik tetten érni) a hely szellemét, vonzó voltát; van, ki a feszességre, a szűk utcákra, mások a tágasságra, a nyugodt térarányokra, ki a magasba törésre, ki az elnyújtózásra, ki a teljesen művi, ember alkotta környezetre, ki meg a természeti környezetbe simuló, szinte abban elvesző, megbúvó településre esküszik.

Casa verde

Casa verde

Az utóbbi években Pesten új jelenségként tűnt fel a romkocsmák világa. Elsősorban a fiatalok közt népszerű, s immár szakdolgozat tárgyát is képezi. Az első gondolat könnyen besorolja (beskatulyázza?) e jelenséget az ifjúkor bolondságai (Juventus ventus.), útkeresései, lázadásai közé (az épített környezet rendje a fennálló társadalmi rendet, a felnőttek világát jelképezi, amiben nekik még nincs helyük, nem találják azt, vagy a nekik szánt szerep nem elégíti ki vágyaikat, nincs összhangban önértékelésükkel, vagy más tényezők: divat, nosztalgia, ...), de kicsit mélyebbre ásva a gondolatokban, írásokban érdekes felfedezést tehetünk. Weöres Sándor: Beszélgetés a szépségről c. írásában például ez olvasható:

„Illés Árpád festő barátomtól hallottam:
– A természetben nincs semmi ízléstelen. Sőt: még az emberi ízléstelenséget is helyre-javítja. Nézz meg egy villamoskocsit:
sárgára kent, otromba skatulya. De ha a hegyről nézed a várost, a színek egymáshoz illeszkednek és a mozgó kis sárga villamosok is
gazdagítják a látványt. Vagy vegyél egy ronda csillárt, amílyet a legtöbb polgári lakásban láthatsz: vidd ki az erdőbe, ásd el a földbe
a gyökerek közé, menj érte néhány hónap múlva és meglátod, hogy a természet megszépíti, amennyire csak lehet.
Tőle és más festőktől hallottam ezt is:
– Érdemes szemlélgetni a nyirkos, romló falakon alakuló foltokat, repedéseket. Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol.
A foltok tömör, vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos, vagy ezer-szálkájú vonalai oly teljes harmóniájúak, amit az emberi művészet
csak a legtisztább korszakaiban ér utól. S a legtöbb-változatú színnek, a szürkének zöldes, kékes, sárgás árnyalatai, vörösek, tompazöldek,
rozsda-színek, mindig egyszerű és hatalmas harmóniában. De az emberi szem vásári lim-lomhoz szokott és nehezen igazodik az isteniszéphez.”

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Mészkerülő lombelegyes fenyvesek mint éghajlatérzékeny élőhelyek kertépítészeti stilizálása

2017.04.26.

Bede-Fazekas Ákos, Somodi Imelda

(Korábbi, 31. számunk tartalmából)

A kertépítészeti stilizálás mint dísznövény-alkalmazási módszer a városi szabadtér-építészeti és kerttervezői munkákban gyakran esztétikai megfontolásból jelenik meg. Írásunkban a stilizálást más – hazánkban újszerű – irányból közelítjük meg, méghozzá a természetes-természetközeli élőhelyek stilizálása szempontjából, amely egyes esetekben akár a 21. századi klímaváltozás által érintett élőhelyek formakincsének megtartását is jelentheti. Schmidt (2003) szerint a tájra jellemző festői növénytársulások stilizálásával tudatosan befolyásolhatjuk a kert karakterét, megteremthetjük egy táj hangulatát. A módszer lényege, hogy egy társulás/élőhely/táj növényzetének karakterét (tömeg- és térarányait, formáit, színdinamikáját, egyéb jellemzőit) más helyen, más időben, más klimatikus feltételek mellett idézze meg a tájépítészeti munkákban, elsődlegesen dísznövények segítségével. A távoli tájak karakterének stilizálására jól ismert példa – számos egyéb mellett – a mediterrán kert, evvel ellentétben hazai élőhely stilizálására igen kevés javaslatot ismerünk (nyárasborókás és karsztbokorerdő; Schmidt (2003)). A hazai élőhelyek némelyike olyan értékes formakincset rejt, melyet semmilyen értelemben nem múlnak felül a gyakran megidézett mediterrán, nedves szubtrópusi vagy alpesi élőhelyek.

Mészkerülő lombelegyes erdeifenyves (Fotó: Tímár Gábor, Szakonyfalu)

Mészkerülő lombelegyes erdeifenyves (Fotó: Tímár Gábor, Szakonyfalu)

Az egyes élőhelyek, társulások veszélyeztetettségét a kutatók hazánkban mindeddig botanikai oldalról járták körbe, a tájépítészeti formakincs veszélyeztetettsége szempontjából nem. A kertépítészeti stilizálás módszerét nem csak a klímaérzékeny élőhelyek karakterének továbbörökítésére használhatjuk, a módszer elméletben minden hazai élőhelyre alkalmazható. Ugyanakkor a kertépítészeti stilizálásnak minden bizonnyal nagyobb jelentősége lehet veszélyeztetett élőhelyek esetén, hiszen ekkor a tervező egy elveszőfélben lévő formakincs áthagyományozására tesz kísérletet. A stilizálás nem kötődik az eredeti előfordulási helyhez, és nem célja az élőhely-rekonstrukcióban való közreműködés. A rendelkezésre álló szűkös tér, valamint a művi elemek nagy száma és közelsége miatt ezek a növényegyüttesek nem kezelhetők az adott társulás előfordulásaiként és a természeti környezetben alkalmazott restaurációs technikák helyett kertépítészeti módszerekhez kell folyamodni kialakításukkor. Ezért a stilizálásnak csupán kert- és szabadtér-építészeti, illetve dendrológiai jelentősége lehet, a veszélyeztetett élőhelyek megőrzésére irányuló természetvédelmi törekvések eszközrendszerébe nem illeszkedik. Habár a két megközelítés egymástól céljában és módszereiben is alapvetően eltér, az élőhely-rekonstrukciós munkák során felgyülemlett tapasztalatok és az ökológus szakma több évtizedes tudása a kertépítészeti stilizálás során is felhasználható.
A különlegest, újat kereső ember számára a stilizálás előképei jellemzően az idegen, messzi tájak és a különleges társulások. A távoli tájak növényei mellett az idő dimenzió mentén is érdekessé válhatnak társulások. Így például azok, amelyek a klímaváltozás következtében vélhetően eltűnnek, legalábbis hazánkból. Ilyenkor a stilizálás az élőhely formakincsének mintegy mementóként való megőrzését szolgálhatja. Ezért esett a választásunk egy, a klímaváltozás által valószínűleg erősen érintett élőhelyre, a mészkerülő lombelegyes fenyvesek társuláscsoportjára, melynek hazai előfordulását, fajösszetételét, klímaérzékenységét és kertépítészeti stilizálásának lehetőségeit tekintjük át.

/a cikk teljes terjedelmében lapunk 31. számában olvasható/

Ökologikus növényalkalmazás és biodiverz zöldtető kialakítása a budapesti Green House irodaház tetőkertjénél

Balogh Péter István, Bede-Fazekas Ákos, Dezsényi Péter

(Korábbi, 30. számunk tartalmából)

Van egy új irodaház-kert Budapesten, ahol a hagyományos tájépítészeti elemek mellett jelentős hangsúlyt kapott az ökotudatos növényalkalmazás, és a jól ismert, homogén Sedum-zöldtető helyett biodiverz zöldtető készült. Az ingatlanfejlesztő cég nyitottsága mellett alapvető támogatást nyújtott a tervezőknek az a nemzetközi minősítési rendszer, amely sok egyéb szemponton túl az épületek környezetét is vizsgálja, magas pontszámokkal és rangos elismerésekkel díjazva a környezetet kímélő megoldásokat.

A Green House tetőkertjének 3D látványterve / 3D visualisation of the garden of Green House

A Green House tetőkertjének látványterve

Cikkünkben áttekintjük a „zöld építészetre” vonatkozó nemzetközi minősítési rendszereket, majd a Green House kertjének alapkoncepcióját és a növényalkalmazás koncepcióját ismertetjük.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Természetközeli gyep a tetőn

Kísérlet egy fenntartható(bb) zöldtetőre

Balog Ágnes

(Korábbi, 30. számunk tartalmából)

„A szabad természet a mi szabadságunk.”
/Hundertwasser/

Bevezetés és előképek

Lehet-e egy zöldtető rokon a környező tájjal? Lehet-e döntően honos, tájba illő fajokat alkalmazni egy zöldtetőn? Felhasználható-e a helyi talaj a zöldtető létesítésére? Többek között e kérdések foglalkoztattak minket öko-lakóházunk tervezésekor. A kérdések materializálódtak, egy olyan kísérlet szerves részeként, amely magyarországi viszonyok között kívánta újra gondolni a természetbarát otthon elméleti és gyakorlati szempontjait. Jelen írás tehát a saját lakóházunk új utakat kereső zöldtetőivel kapcsolatos, tudományos igényű megfigyelések rendszerezett, áttekintő összegzése.
A kísérlet tárgyát képező zöldtetők egy természetkímélő, környezetbarát módszerekkel épült és „működő” lakóház tetőszintjén találhatóak. A kialakításukkal, jellegükkel kapcsolatos alapelvek megfogalmazását két évtizedes szakmai tapasztalatgyűjtés előzte meg. Ezek közül az 1990-es években tett németországi és ausztriai tanulmányutakon megfigyelt természetközeli zöldtetők mellett – példaként – három alapvető szakmai előzmény emelhető ki. Az írországi Glenveagh Nemzeti Park építész–táj- és kertépítész tervezőpárosa által jegyzett fogadóközpont, amelynél a környező törpecserjés, lápos, dimbes-dombos táj kicsinyített másaként formált zöldtetők szinte láthatatlanná varázsolják az épületet. Másik ihlető példa a walesi Pembrokeshire Coast Nemzeti Park fogadóközpontja, amelyet szintén a környező honos rétekre, illetve az évszázados tájalakítás nyomán fennmaradt legelőkre hasonlító gyepes tető fed.

A walesi nemzeti park zöldtetője a modern fogadóközpont tetején (fotó: Balog Ágnes)

A walesi nemzeti park zöldtetője a modern fogadóközpont tetején
(fotó: Balog Ágnes)

Végül, de korántsem utolsó sorban Hundertwasser „zöld-bőrű” házai említhetőek meg, s nem „csupán” a zöldtetők, hanem az általuk megvalósult csodálatos elméleti és gyakorlati munka okán, amely bebizonyította, hogy az épületek ismét közelíthetők, sőt visszakapcsolhatóak a természetes, élő rendszerekbe. A szakmai tapasztalatgyűjtés eredményei szervesen beépültek a saját kísérleti zöldtetőink tervezési alapvetései közé.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A spontán formagenezis elemzése a bokodi horgásztó építészetének kapcsán

Kecskés Tibor

(Korábbi, 29. számunk tartalmából)

A spontán építészet érvényességi köre

A spontán építészettel kapcsolatban mindenekelőtt oszlassunk el két gyakori félreértést. Az egyik – amit főként laikus közegben hallhatunk – az, hogy a spontán építmények kivétel nélkül értéktelenek és csúnyák. Az alább elemzendő bokodi házak kapcsán is számos olyan véleménnyel találkoztam, miszerint felesleges összetákolt bódékkal ennyit foglalkozni. Nyilvánvaló, hogy ezen félreértés alapját a kanonizált építészet iránti feltétlen és túlzott tisztelet képezi, és ha ebbéli tiszteletünket szögre akasztjuk, különleges csodákat fedezhetünk fel. A másik félreértés inkább szakértő körökből származik; sokan gondolják úgy, hogy a spontán építészet pártfogói minden spontán téri alkotást eleve jónak és szépnek látnak. A Bokodi-tó építészetének kapcsán is igyekszem hangsúlyozni, hogy a spontaneitás csak az épített tér bizonyos léptékeiben és ott is csak speciális peremfeltételek mellett lehet termékeny. Ezen a példán bemutatom egyrészt, hogy a táji struktúra, a jelenlévő növényzet és terepplasztika miként integrálja az egyébként teljesen individuális építési motivációkat. Másrészt hangsúlyozom, hogy az itt megjelenő építési dimenzió és komplexitás lényegében a spontaneitás legtermékenyebb talaja, és ez az a kreatív tér, ahol teljesen felesleges volna a laikus építőt elitorientált túlszabályozással megfosztani az alkotás örömétől. Nem utolsó sorban azért sem, mert a figyelmes műépítész sok mindent tanulhat a jó szándékú esetlegesség eme bűvös világából.

Tetszetős, működő egész (forrás: Kecskés Tibor)

Tetszetős, működő egész (forrás: Kecskés Tibor)

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A kerttörténet és a kertművészet oktatásának és kutatásának 100 éve

A Kertészeti Tanintézettől a Tájépítészeti Karig

2017.04.11.

M. Szilágyi Kinga

(Korábbi, 29. számunk tartalmából)

A magyar tájépítészeti képzés alapjai bő száz évvel ezelőtt jöttek létre egy olyan intézmény falai között, ahol a 19. század közepe óta képeztek kertészeket. A hagyományos termesztési ismereteken túl már a századforduló előtt oktattak műszaki, mérnöki stúdiumokat, vagyis mértant és földméréstant, valamint a téralakítást, térformálást, a tervezői gondolatok ábrázolását segítő szabadkézi rajzot és festést is. Gillemot Vilmos, az Országos Magyar Kertészeti Egyesület (OMKE) egyik alapító tagja egy 1898-ban írt cikkében már határozottan választotta el a kertészeti képzést („A kertésztől tehát ne követeljenek egyebet, mint hogy az a növény tenyésztés és a virágkertészethez értsen…”) és a tájkertészetet, melyet szerinte a „technika” egyik ágaként minden mérnöknek, építésznek tanulnia kellene.
A XIX. század végén tehát egy új képzés vette kezdetét; a műszaki és művészeti tantárgyaknak köszönhetően az itt tanuló diákok a kertészeti termesztési ismeretek alkalmazásán, fejlesztésén túl valami újra, valami másra is képessé váltak. Egy évtizeddel később ezt az újító szellemiséget vitte tovább a kerttervezés és a kertművészet oktatásával egy fiatal, világlátott építész, Rerrich Béla.

Rerrich Béla kertterve a Budai Arborétum felső kertjének díszterére (1930 körül) és a dísztér rekonstrukciója

Rerrich Béla kertterve a Budai Arborétum felső kertjének
díszterére (1930 körül) és a dísztér rekonstrukciója.
Tervező: Balogh Péter István, Csepely Knorr Luca, Szabó Teodóra,
Sárospataki Máté, Jámbor Imre (2010)

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Építőkövek karakterformáló szerepe a települési tájban a Dunazug-hegység példáján

2014.03. 5.

Vajda Szabolcs

(Korábbi, 28. számunk tartalmából)

Magyarország hegyvidéki területein az egyedi települések karakterének kialakulásában sokszor meghatározó szerepet játszik a térség hagyományos építőkő-használata. Középhegységeink geológiája olyannyira változatos, hogy a hagyományos építőkő-használat akár településről településre is változhat.

Vidéki térségeink tradicionális építészetére a 19. század végéig jelentős táji különbözőség volt jellemző. Az építők és építtetők számára legfontosabb szempont a praktikum és az erőforrásokkal való takarékoskodás volt, a környezeti adottságok messzemenően beépültek az építészetbe. Ez egyaránt jelentette az éghajlati adottságokhoz, a terepviszonyokhoz és a közvetlen környezet adta építőanyagokhoz való igazodást. A 20. században, és főként a világháború utáni időkben egy erőteljes és máig meghatározó jelentőségű, ellentétes irányú folyamat indult el. A táji különbségek gyorsan csökkentek, a falusi építészet gyors integrálódása és homogenizálódása indult meg.

Mészkő kerítés

Durva mészkő kerítés és kapuoszlop Etyeken

A helyi jelleg elvesztése miatti aggodalom indította el a 20. zázad második felében a regionalizmus szemléletét (rokon irányzat a szerves építészet), melynek legfőbb célja valamilyen módon visszahozni a régiók tradicionális helyi építészeti karakterét. Ennek lehetséges módjait az építésztársadalom eltérően ítéli meg. Véleményem szerint a magyar vidéki táj egyedi karakterét a népi és anonim építészet arány- és formarendszeréhez való óvatos visszanyúlás, illetve a helyi anyagok és építéstechnikák együttes alkalmazása adhatja.

PhD kutatási témám keretében széleskörűen és mélységeiben vizsgáltam a Dunántúli-középhegység hagyományos építőkő-használatát.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A tájépítészet a klímavédelemben

2014.03. 4.

Dömötör Tamás

(Korábbi, 26. számunk tartalmából)

2012. április 26-án ünnepeltük Frederick Law Olmsted 190. születésnapját. Munkásságát tekintve elmondhatjuk, hogy már a XIX. század második felében születő tájépítészetben is kulcsszerepet kapott a klímaadaptáció, hiszen Olmsted „Smaragd nyaklánca” (Emerald Necklace) is zöldfelületeivel és vízfelületeivel, valamint az ezekre felfűzött utak és objektumok láncolatával egyszerre szolgálta a rekreációt és a települési klíma kiegyenlítését. Városterveiben a zöldgyűrű bevezetésével szintén e kiegyenlítő hatást akarta elérni. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban az iparosodó városok még nem ismerték a klímaváltozás fogalmát a mai értelemben, a jobbító szándékok elsősorban az egészségmegőrzést célozták. A tájépítészet egyensúlyteremtő küldetése azonban már akkor is körvonalazódott, és a mai kihívásokban is ez a feladatunk.

Máig vita övezi a klímaváltozás tényét, bár egyre elfogadottabbá válik a jelenség, ahogy az egyes társadalmi csoportok megtalálják a kihívás által felvetett kérdésekre saját válaszaikat. A tájépítészet mint kiegyensúlyozásra törekvő szakterület számára egyértelmű, hogy egy adott terület potenciáljának túlhasználata, vagy a rendszerbe új, külső elemek bevonása (pl. fosszilis energiaforrások) mindenképp az ökológiai rendszer felborulását eredményezik. A globális krízis igazán nagy kérdéseire, mint a túlnépesedés megállítása, a fogyasztói társadalom okozta többlettermelés és többletterhelés vagy a növekvő energiaigény ellátása, nem tudunk megoldást nyújtani, de a területiséggel, a térbeliséggel kapcsolatos kihívásokra a tervezőknek, ezen belül a tájépítészetnek válaszokat kell találniuk.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A kortárs kínai tájépítészet jellegzetességei

Davorin Gazvoda

(Korábbi, 25. számunk tartalmából)

Kína gazdasági terjeszkedése számos olyan folyamatot indított el, melyek sok esetben konfliktusokkal átszőtt változásokat eredményeznek a táj- és a településszerkezetben. A Kínát terhelő környezeti problémák száma nagy és folyamatosan nő (az általános negatív befolyásoló tényezők, ezek intenzitása és széles körű kiterjedése tekintetében) és gyakran a tervezési minőség, az elhibázott környezeti és fejlesztési stratégiák okozzák őket. Mivel ez a kutatás a kortárs kínai tájépítészeti tervezés karakterjegyeit igyekszik bemutatni, nem bocsátkozik részletekbe ezekkel a sajátos problémákkal kapcsolatban. Összességében elmondhatjuk, hogy a tájépítészet és a környezettervezés nagy ívű és erős fejlődést ért el elmúlt tíz évben, mely trendet nagyban elősegítette, hogy a szociális, a politikai és a gazdasági szektor támogatta a tervező szakemberek külföldi oktatását. Az, hogy a tájépítészeti diszciplína ismertté és elismertté vált a kínai társadalom számára, máris felvetett olyan problémákat, mint a szakmai nevezéktan hiánya. A kínai nyelv esetében ez a folyamat különösen hosszú, hiszen meg kell alkotni a tájépítészethez kapcsolódó összes tudományág számára a szakmai kommunikáció szótárát és az egyes szavak írásjegyeit is.

Habár a tájépítészeti tervezés tárgyát nagy általánosságban fogalmazva zöldfelületi szabadterek képezik, Kínában a tájtervezés és a szabadtértervezés fogalma és feladatrendszere elkezdett összemosódni, ugyanis itt a területfejlesztési tervek kiviteli szintű dokumentációkban teljesednek ki. Példának okáért, sok jelentős tájrehabilitációs program elkészítése átfogó környezeti hatástanulmánnyal kezdődik, s az erre épülő javaslati munkarészek már környezettervezési szintű megoldásokat fogalmaznak meg a végső környezetalakítási tervhez. Számos egyéb munka van, mely Kína hatalmas léptékű városainak köztereire és terjeszkedő agglomerációs térségeire irányul, ahol a tájépítészeti tervezési megoldások szükségszerűen átfedésbe kerülnek a településtervezés és a városépítészet feladataival. Ezen városok növekedési üteme és az ennek eredményeként létrejövő laza szerkezet felfoghatatlan léptékű, ha az európai városokhoz próbáljuk viszonyítani. Az elmúlt harminc évben ezek a tízmilliós lakosságú ipari városok olyan területeken fejlődtek ki, ahol valaha csak néhány ezren éltek. A települések ilyen mértékű kirobbanása számos megoldandó problémát okoz, beleértve a közösségi terek megtervezését az épített környezettől a nagy kiterjedésű parkokig.

Kínai növénykiültetési stílus

A kínai kertészeti kultúra messzemenő hagyományokra tekint vissza és számos növényfajt adott a mi köztereinknek is. Azonban ennek a közterületi kiültetési stílusnak vannak hátulütői: az élénk színek telítettsége és a haszontalan, feltűnő elemek gyakran eredményeznek zavaros összképet.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Megjelent a 4D 32. száma

2013.12.20.

32. szám

Megjelent és kapható a folyóira 32. száma.