A városi parkok jövője Európában; a tájépítészet szerepe a tervezésben és a kutatásban

1. Városi parkok és tájak tervezése

Martin van den Toorn

(Korábbi, 33. számunk tartalmából)

A cikk a 2013-ban a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Kara által a Magyar Tudományos Akadémián szervezett konferencia előadásra épül. Ez egy három cikkből álló sorozat első része, mely áttekintést nyújt a városi parkok tervezéséről európai léptékben. Az első rész a parkok és városi tájak tervezésére és az ezekkel kapcsolatos kutatásra összpontosít.
Elöljáróban a városi parkok történeti fejlődését mutatjuk be, felvázoljuk a kertek és parkok, mint zöldfelületi elemek fejlődését, a park-, ill. városi zöldfelületi rendszerek kialakulását, majd végül a városi táj létrejöttét.
Ezután a városi parkok jelenlegi helyzetével foglalkozunk a tájépítészeti szempontból alapvető megközelítéssel, azaz a beavatkozások különböző szintjeivel és az ezekhez tartozó tervi eszközökkel. A városi parkok esetében különösen fontos két tervezői megközelítés kap hangsúlyt: az urbánus és a szuburbánus, illetve a meglévő és új parkok kérdésköre.
Az utolsó rész a kutatás és a tervezés kapcsolatát mutatja be.
A tájépítészet jövője és további fejlődése, mint akadémikus tudomány alapvetően a kutatáson alapul. A múltban elkészült nagyszámú terv szolgálhat a kutatás alapjául, melynek célja egy, a megvalósult tervek szisztematikus vizsgálatára épülő tervezői tudás kialakítása, azaz mai kifejezéssel precedensanalízis.

Bevezetés

A vizsgálat köre

A tanulmány Európa területére korlátozódik, nem mintha Európán kívül nem lennének városi park témakörhöz kapcsolódó érdekes esetek vagy fejlesztések, de a téma hatalmas terjedelme miatt szükséges az európai parkok tervezésére összpontosítani. Egyelőre nem találtunk túl sok publikációt ebben a témában. A második korlátozás értelmében csupán a városi parkokkal foglalkozunk, tehát a városon kívüli nagy regionális parkok kívül esnek a vizsgálati körön.

Terminológia és definíciók

A ’városi park’ terminológia és definíció nem egyértelmű. Több szerző definiálta ezt a fogalmat, melyek közül néhányat bemutatunk az alábbiakban. Baljon a LaVillette a parktervezés vizsgálatáról szóló tanulmányában ezt írja:

„A parkok olyan növénnyel beültetett helyek, ahol a vegetációt, a talajt, a vizet és az épített elemeket olyan kompozícióként állítják össze, hogy ezen együttesének jelentése túlmutat az egyes növények jelentőségén. A kompozíció által a természetes táj számtalan variációját lehet létrehozni.”

Hargreaves egyik tanulmánya szerint a ’nagy parkok’ 202 ha-nál (500 acres) nagyobbak. A budapesti Városliget ennél jóval kisebb (alig 100 ha), európai léptékkel mégis nagy parknak számít. Konijnendijk és társai szerint a városi park: „(…) tervezett szabadtér, ahol a növényzet és a víz dominál, és általában közhasználatra szánt". A városi parkok általában nagyméretűek, de ismerünk kis alapterületű közparkokat, vagy inkább közkerteket ('pocket park') is. A városi parkokat a szabályozásban általában parknak illetve zöldterületnek nevezik. Ez utóbbi illeszkedik leginkább a 'városi park' koncepciójába, mellyel cikkünkben foglalkozunk.

Egyedi parkoktól a városi tájig

A városi parkok története

Tobey a kerttervezés történetéről írt tanulmányában azt állítja, hogy vannak bizonyítékok arra vonatkozóan, hogy már Kr. előtt 700-ban is léteztek Asszíriában olyan, ember által alkotott parkok, melyeket királyi vadász-, és lovaglósportok, illetve a harcászatban fontos íjászati és gerelyhajítási képességek fejlesztésének céljából alakítottak ki. Parkok és szabadterek a római városokban is voltak, bár más funkciókkal: a parkokat házi használatra, élvezetre, gyakorlatozásra, vadászatra, a művészetek színtereként vagy a tulajdonos, illetve az uralkodó pozíciójának ünneplésére alakították ki. Általánosságban a ’városi parkok’ a tájépítészeti gyakorlat és tanulmányok egyik hatalmas témaköre. Chadwick a városi zöldfelületek három típusát különbözteti meg: közkert, park és nyilvános sétatér. Bár mindhárom típusnál az alapkoncepció – szabadtér, illetve zöldfelület létrehozása a városban – ugyanaz, mindegyik egy speciális használatra utal. Chadwick úgy tekinti, hogy a parkok fejlődése a 18. századtól, az ipari forradalomtól tart, és a parknak, mint jelenségnek három eredetét említi, elsőként az ókori római városok közkertjeit. Másrészt a botanikus kertek, melyek a kolostorok gyógy- és fűszerkertjeinek transzformációjaként foghatók fel, és a középkor óta fokozatosan alakultak ki. A harmadik eredetként azokat a magán/főúri parkokat említi, melyek a 17. századtól kezdve megnyíltak a nagyközönség előtt. Ez a folyamat Londonban a királyi parkok, a St. James Park, a Green Park, a Hyde Park megnyitásával és közparkká alakításával már 1635-ben elindult. Párizsban a főbb közparkokat Alphand jóval később alakította ki, bár a Jardin des Tuilleries a nagyközönség részére már korábban megnyílt.

Parkok, parkrendszerek és városi táj

A zöldhálózat a közcélú zöldfelületek, szabadterek olyan hálózata (városi parkok, közkertek, temetők, botanikus kertek, folyók, vízi utak, sétányok), melyeket nyilvános sétautak, kerékpárutak, lovaglóutak vagy egyéb szabadterek kötnek össze. A 19. századtól kezdve jelent meg a ’parkrendszer’ koncepció először Londonban, később Párizsban. Egy klasszikus példa a londoni első parkrendszer azokból a királyi parkokból, melyeket az 1851-es ’Crown Land Acts’ értelmében megnyitottak a köznek. London városa gyorsan fejlődött a 19. században, és a királyi parkok körül több városi fejlesztés indult. A parkok olyan közel voltak – és vannak – egymáshoz, hogy szinte zavartalan zöldhálózatot alkotnak a Kensingtontól a Whitehallig. Már abban az időben javasolta John Martin a Colne folyócska integrálását a parkrendszerbe.
Abercrombie London megyére készült 1943-as tervében London újjáépítésére és fejlesztésére vonatkozó javaslatának fő eleme egy parkrendszer kialakítása. Az 1943-as londoni terv zöldfelületi javaslatai alkotják minden idők egyik legérdekesebb zöldhálózati tervét, melyet egy fővárosra készítettek. A terv London bombázása alatt készült, ami mintegy lehetőséget teremtett új szabadterek kialakítására. Abercrombie zöldhálózati terve módosította az 1929-es terv főbb elképzeléseit, és egy vizionált, magasabb rendű koncepcióhoz kötötte azokat: Nagy- London régióra egy parkrendszer kialakításához. Abercrombie a parkokat összekötő elemeket ’parkway’-nek nevezte, és hét kategóriát különböztetett meg: vonalas szabadterek; folyómenti sétányok; mezőgazdasági területeket átszelő ösvények; lovaglóutak; zöldsávok; kerékpárutak; motorizált parki utak; gyorsforgalmi gyűjtőutak. Az utolsó két kategória mai szemmel meglepő, de ezek abból az időből származnak, amikor egy ló nélküli kocsival áthajtani egy parkon vagy végighajtani egy fákkal szegélyezett úton még szabadidős tevékenységnek számított.

Az Abercrombie-féle, 1943-as London zöldhálózati terv

Az Abercrombie-féle, 1943-as London zöldhálózati terv

A zöldövezeti javaslatban (1944) megkülönbözteti a ’zöldövezeti gyűrűt’ (kb. 8 km széles) és a ’külső vidéki gyűrűt’. Míg az első főként rekreációs célt szolgált, az utóbbi elsősorban mezőgazdasági rendeltetésű. Ezekben a zónákban tilos volt új épületek építése. Az építkezések ellenőrzése a ’Town and Country Act 1947’ hatályba lépésével valósult meg. Abercrombie terve teljesen nem valósult meg, leginkább a kelet-londoni Lee Valley Parkway alakult ki. 1968-ban egy speciális parlamenti törvény tette lehetővé a Lee Valley Regionális Park Hatóság létrejöttét. E törvény alapján minden londonira adót vetnek ki, annak ellenére, hogy a parkot elsősorban a helybéliek használják.
Franciaországban a parkrendszer koncepció Forestier nevéhez fűződik. Tanulmányában a várost egy urbanizált tájnak és parkok, illetve zöldfelületek rendszerének tekinti. Létrehozott Franciaországon kívül is parkrendszereket. Párizsban az első parkrendszert Alphand alakította ki, kiegészítve Haussmann tervét, melynek célja elsősorban a városon belül új és jobb közlekedési és szállítási módok lehetővé tétele volt. A zöldfelületek fejlesztésének alapja az az  elképzelés volt, hogy az itt lakók számára élhetőbbé tegyék a várost; friss levegő, szabadterek és zöldfelületek biztosításával, kiegészítve az épített környezetet.

Más európai országok parkrendszerei

Koppenhága meglehetősen zöld város, nagy kiterjedésű és különböző funkciójú szabadterekkel. Nagyméretű és jó területi eloszlású közpark-rendszerrel rendelkezik, mely sokféle rendezvény és városi esemény színteréül szolgál. A parkok mellett sok közkert, városi szabadtér és temető is parkként funkcionál. Koppenhágában hivatalos önkormányzati terv, hogy 2015-re minden lakos számára legfeljebb 15 perces gyaloglással elérhető legyen egy park vagy tengerparti szakasz. A zöldfolyosók rendszere lehetővé teszi kerékpárút-hálózat létrejöttét az egész városban; 100km kerékpárútrendszer kialakítását tervezik. Ebben a városban jól érzékelhető a parkrendszer két fontos jellemzője; a használati funkciók sokszínűsége és a parkok többé-kevésbé egyenletes elhelyezkedése a városi tájban.
A modern tájépítészetben a parkrendszer fogalom kibővült a zöldfelületek (zöldfolyosók), kék felületek (vízfolyások, vízi útvonalak) együttes hálózatává, melyet még a beépített területeken kívüli részeken is használnak (különösen az USA-ban). Rotterdam város által elindított új vízügyi terv, a WATERPLAN 2. azt vázolja, hogyan tervezi az önkormányzat és a vízügyi hatóság közösen kezelni a város vizeit a jövőben. A terv végső célja olyan város létrehozása, mely, amellett, hogy erős a gazdasága, kellemes életfeltételeket nyújt. A vízfelületek a kellemes városi élet fontos összetevői, különösen abban a városban, amely ’vízi városként’ aposztrofálja magát, és folyópartokra települt a tenger közelében.

Rotterdam 2. sz. Vízhálózati Terve; A Maas folyó bal és jobb parti, valamint a folyó menti projektelemek

Rotterdam 2. sz. Vízhálózati Terve;
A Maas folyó bal és jobb parti, valamint a folyó menti projektelemek

Az elkövetkezendő időszakban három döntő fejlesztés várható.
• Árvízvédelem: Rotterdamot meg kell védeni az árvizektől a töltésen kívüli és a töltésen belüli területeken egyaránt. Azok a rakpartok vagy árvízvédelmi töltések, melyek az új szabványok szerint nem elég magasak, az elkövetkezendő években megerősítésre szorulnak.
• Tiszta víz: Rotterdam város egyik fő célja, hogy vizei tiszták és növényzetben gazdagok legyenek. Ennek egyik lehetséges módja új, elválasztott rendszerű szennyvíz és csapadékvíz hálózat kialakítása. Ma az esővizet és a szennyvizeket együtt vezetik el. Az egyre hevesebb esőzések azonban növekvő problémát jelentenek a meglévő szennyvízelvezető-hálózatban. Az egyik megoldás, hogy az esővizeket külön gyűjtik és egy, a szennyvízhálózattól független rendszerben vezetik el.
• Vonzó város: Talán ez a legfontosabb, hogyan lehet a várost még vonzóbbá tenni, mint lakóhely, munkahely, egyetemi város vagy a szabadidő eltöltésének színtere; ugyanakkor meg kell oldani a vízzel kapcsolatos problémákat.
Olyan újítások, mint a zöldtetők, a ’vízterek’ (időszakosan csapadékvízzel elönthető városi szabadterek), mint a víztározás alternatív módjai nélkülözhetetlenek a város további fejlődése szempontjából. ’Rotterdam Vízi Város 2030’ tervei részben a meglévő erősségek további növelését tartalmazzák, és taktikusan válaszolnak a város három különböző területén tervezett fejlesztésekre; a vízi városrész, mely a folyó közvetlen hatása alatt áll, a jobb és a bal part. Ez a három városrész megfelel a három fő vízgyűjtő területnek, így a vízrendszer és a városi zöldfelületi rendszer együtt képezik a városrendezési tervek új alapját. A terv összhangban van az Európai Vízügyi Kerettervvel (Keretterv 2000), melynek alapja a vízgyűjtő terület irányú megközelítés. A parkrendszerekkel kapcsolatban figyelemre méltó, hogy Rotterdamban a városi zöldhálózat alapját nem csak a zöld szabadterek képezik, hanem a vízrendszer is, mely teljesen integrálódott a parkrendszerbe.

/a cikk teljes terjedelmében lapunk 33. számában olvasható/

Címkék: ,

Hozzászólások lezárva.