A közparkok jövője Európában; a tájépítészet szerepe a tervezésben és kutatásban –

2. Közparkok Európában; használat, működőképesség és tervezés

Martin van den Toorn

(Korábbi, 34. számunk tartalmából)

A cikk alapját az MTA és a BCE Tájépítészeti Kara által 2013-ban megrendezett „Városi parkok” konferencián elhangzott előadás adta. A három részes cikksorozat második eleme a közparkok eredetéig, a 18. századig nyúlik vissza. Széles áttekintést ad az európai városi közparkok tervezésről, és elsősorban a használatra, a működőképességre és a tervezésre összpontosítva elemzi az európai példákat. A használati módok változatai az egészségügyi kérdésekre vezethetőek vissza, hiszen a parkok eleinte inkább technikai megoldást – közegészségügyi szolgáltatást jelentettek, míg később a fizikai testgyakorlás számára adtak szabadteret.

A hamburgi Stadtpark A „népkert” Schumacher által tervezett archetípusa

A hamburgi Stadtpark
A „népkert” Schumacher által tervezett archetípusa

A II. Világháborút követően a közparkok 'nyilvános zöldterületté' váltak, különböző funkciókkal, formákkal, és a városképben elszórtan jelentek meg. Az elmúlt években a szolgáltatóipar erősödése és túlsúlyba kerülése Európában új szerepeket és használatokat hozott a közterületek és főként a közparkok számára. A kutatás és tervezés kapcsolata kulcsfontosságú, a használat és a működőképesség szempontjából pedig további kutatásra van szükség a megvalósult tervek vizsgálata és a használatelemzés formájában.

Bevezetés

A cikk középpontjában az európai közparkok állnak. Bár az ókori Görögországban, a Római Birodalomban, sőt korábban is léteztek városi parkok, a "közpark" fogalma, ahogyan ma ismerjük, valójában a 19. századi Európából ered. A közparkokon belül a városi parkok játszanak fontos szerepet, mégpedig társadalmi aspektusuk és használatuk módja szempontjából. Európában egyre nő a közparkok száma, főként a natúr- vagy tájparkok formájában, míg az USA-ban a hatalmas parkok, más néven nemzeti parkok a városokon kívül helyezkednek el. Sokan a "közjavakat" tekintik a közterek kialakulásának alapjaként. A "közjavak" (commons) egy alapvető szociális intézményrendszer volt, melynek gyökerei még a római hódítások előtti, korai angol "common law”-ig nyúlnak vissza. A „közönséges jog” megállapította, hogy bizonyos entitásokat; mind anyagi, mind immateriális javakat nem birtokolhatnak kizárólagosan egyes emberek vagy csoportok. Ez az alapvető jogosultság nem csak földre, vízre vagy levegőre, de a nem anyagi dolgokra is vonatkozott. (Manapság egyesek a szoftvereket és az internetet is közjavaknak, mindenki számára elérhetőnek tartják.) A feudális társadalomban a közjavak a közös földet jelentették. Angliában – és más európai országban is – a klasszikus példa a közhasználatra bocsájtott legelőterület volt. A középkori Angliában a közjavak tradicionálisan a főurak vagy más uralkodó osztálybeli nemesek birtokában voltak, de a haszonbérlők is használhatták. 1604-től az angol bekerítési törvények után a területeket felosztották a használók között, és a közhasználati jogot eltörölték. A 17-19. század közötti időszakban azonban a Parlament határozata értelmében a közös területeket rendre elkerítették. Jelenleg egyesek szerint a közterület és az állami kézben lévő földek és szolgáltatások a közjavaktól erednek. A "közt" már nem csak a "magántól" különböztetjük meg, de létezik egy harmadik kategória is, a "magántulajdonban lévő, de a köz számára elérhető". (Bevásárlóközpontok, egyes vidámparkok, melyekben csak meghatározott használatok engedélyezettek).
A 19. században bizonyosan nem a köz javára létesítették az első közparkokat, de valóban sürgető igény volt a szabadtérre és a jobb életkörülmények megteremtésére. Az egyik alapvető cél ugyanis a járványok (pl kolera) megfékezése volt különböző technológiai megoldásokkal: csatornarendszerrel, tiszta ivóvízzel és friss levegővel, napfénnyel. Ennek köszönhető az első közparkok megjelenése, mely egyes esetekben a már létező parkok megnyitásával, máskor, például az angliai Birkenhead esetében, új parkok kialakításával valósult meg. Napjainkra a közparkok funkciója megváltozott, és inkább a társasági összejövetelek, találkozások helyszíneként szolgálnak. Így a városi kultúra kifejeződésének is tekinthetők, ahogy a londoni királyi parkok vagy a párizsi Place des Vosges esetében is. Az elmúlt években, Párizsban, Londonban, Rotterdamban vagy más városokban létesített "városi strandok" is a kortárs városi kultúra termékeként értelmezhetők.

A párizsi Place des Vosges (Vogézek tere) vasárnap délután

A párizsi Place des Vosges (Vogézek tere) vasárnap délután

A közparkok rövid története

Chadwick szerint a közparkok eredete egészen az antik római városokig nyúlik vissza. Első említésnek a "Porticus Livia" tekinthető, egy oszlopokkal szegélyezett kert, mely Augustus uralkodása alatt épült. A magántulajdonban lévő kert nyitva állt a köz számára. Jashemski leírja, hogy a régi Pompeiiben számtalan kert, szőlőskert és gyümölcsös is tartozott a középületekhez. A botanikus kertek az európai kultúrában is a közparkok előfutárának tekinthetők. A gyógynövények termesztésére kialakított kertek kezdetben a kolostorokban jelentek meg. A középkort követően a tudományok, és főként az orvostudomány fejlődésének köszönhetően ezek a kertek átalakultak, s immár a növények gyógyászati felhasználásának tanulmányozására, később pedig taxonómiai vagy általános biológia vizsgálatokra használták. Ettől fogva ezeket a kerteket Hortus Botanicus-nak nevezték, s leginkább a városokban, az egyetemek vagy kórházak közelében alakították ki. A botanikus kertek már a kezdetektől nyitva álltak a lakosság előtt. Néhány ismert példa a párizsi Jardin des Plantées, a páduai Orti Botanico vagy a leideni Hortus Botanicus. Tomasi úgy véli, hogy a botanikus kertek jelenthették a kertépítészet korszerűsödéséhez vezető első lépést, mivel a gyógynövények és ritkaságok termesztéséhez szükséges feltételek és azok igényei szabták meg a tervezési irányvonalat, nem pedig az esztétika vagy a stílus. Figyelemre méltó a közhasználat kialakulása is, hiszen a laikusok az új területeket csupán társasági eseményekre, pihenésre és szórakozásra használták. A 18. századtól a magánkerteket megnyitották a nyilvánosság előtt. Angliában a közparkok koncepcióját a Viktoriánusok találták és fejlesztették ki. Chadvick leírja, hogy a tehetős gyártulajdonos birtokában lévő Derby Arborétum már 1839-ben megnyitotta kapuit bizonyos korlátozó feltételek mellett. A tulajdonos a neves kertépítészt, Loudont bízta meg, hogy a közösségi használathoz szükségesnek vélt átalakításokat megtervezze. A fák és növények mellett a kertben sétányok, építmények, kapuk és a tulajdonosról készült szobor is helyet kaptak. Az átalakítást követően a kert egy kuratórium kezébe került, és a városi tanács engedélyével megnyílt a látogatók előtt. Hasonlóan a párizsi Louvre és a Concord palota közötti Tulleriák kertje is eredetileg magáncélra, Catherina de Medici számára épült, de 1667-ben megnyitották a nyilvánosság előtt. A 17. században Le Nôtre újra tervezte, és a francia forradalom után 1789-ben közparkká nyilvánították. A közparkok eredetének ez a harmadik típusa, miszerint egy magán- vagy királyi tulajdonban lévő területet nyitnak meg a köz számára, a legfontosabb, és szintén befolyással volt a városterv alakulására, a későbbi városképekre. A történelem során először váltak a közparkok a város részeivé új területek kialakításával vagy a külterületeken meglévő parkok bevonásával. A közterek, szabadterek fogalmát a 20. század elején már a vidéki, majd később az „infra-tájakra” is kiterjesztették. A holland helyzetet feltáró egyik kutatásban egy rövid összefoglalót olvashatunk a holland városi, vidéki és infra-tájak közcélú zöldfelületeinek tervezéséről, ami nem csak elkezdődött a 19. századi közparktervezéssel, de folytatódott a 20. században a vidéki tájak tervezésével, konszolidációs tervek és új polderek kialakítása keretében. A fő előrelépést az infra-tájban megjelenő közcélú területek tájépítészeti tervezése jelentette a közutak, a főbb vízi utak, a delták környezetének zöldfelületi tervei formájában. Így a 19-20. századra a tájépítészet számára új munkaterület nyílt meg, mégpedig a táj, mint közcélú területek rendezése és tervezése révén. Az új tervezési terület teljesen eltérő hozzáállást igényelt, ahol a stílus – az akkori tájkép stílus – helyett a tervezés, a formai kialakítás került előtérbe.

/a cikk teljes terjedelmében lapunk 34. számában olvasható/

Címkék:

Hozzászólások lezárva.