Természetközeli gyep a tetőn

Kísérlet egy fenntartható(bb) zöldtetőre

2017.04.26.

Balog Ágnes

(Korábbi, 30. számunk tartalmából)

„A szabad természet a mi szabadságunk.”
/Hundertwasser/

Bevezetés és előképek

Lehet-e egy zöldtető rokon a környező tájjal? Lehet-e döntően honos, tájba illő fajokat alkalmazni egy zöldtetőn? Felhasználható-e a helyi talaj a zöldtető létesítésére? Többek között e kérdések foglalkoztattak minket öko-lakóházunk tervezésekor. A kérdések materializálódtak, egy olyan kísérlet szerves részeként, amely magyarországi viszonyok között kívánta újra gondolni a természetbarát otthon elméleti és gyakorlati szempontjait. Jelen írás tehát a saját lakóházunk új utakat kereső zöldtetőivel kapcsolatos, tudományos igényű megfigyelések rendszerezett, áttekintő összegzése.
A kísérlet tárgyát képező zöldtetők egy természetkímélő, környezetbarát módszerekkel épült és „működő” lakóház tetőszintjén találhatóak. A kialakításukkal, jellegükkel kapcsolatos alapelvek megfogalmazását két évtizedes szakmai tapasztalatgyűjtés előzte meg. Ezek közül az 1990-es években tett németországi és ausztriai tanulmányutakon megfigyelt természetközeli zöldtetők mellett – példaként – három alapvető szakmai előzmény emelhető ki. Az írországi Glenveagh Nemzeti Park építész–táj- és kertépítész tervezőpárosa által jegyzett fogadóközpont, amelynél a környező törpecserjés, lápos, dimbes-dombos táj kicsinyített másaként formált zöldtetők szinte láthatatlanná varázsolják az épületet. Másik ihlető példa a walesi Pembrokeshire Coast Nemzeti Park fogadóközpontja, amelyet szintén a környező honos rétekre, illetve az évszázados tájalakítás nyomán fennmaradt legelőkre hasonlító gyepes tető fed.

A walesi nemzeti park zöldtetője a modern fogadóközpont tetején (fotó: Balog Ágnes)

A walesi nemzeti park zöldtetője a modern fogadóközpont tetején
(fotó: Balog Ágnes)

Végül, de korántsem utolsó sorban Hundertwasser „zöld-bőrű” házai említhetőek meg, s nem „csupán” a zöldtetők, hanem az általuk megvalósult csodálatos elméleti és gyakorlati munka okán, amely bebizonyította, hogy az épületek ismét közelíthetők, sőt visszakapcsolhatóak a természetes, élő rendszerekbe. A szakmai tapasztalatgyűjtés eredményei szervesen beépültek a saját kísérleti zöldtetőink tervezési alapvetései közé.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A spontán formagenezis elemzése a bokodi horgásztó építészetének kapcsán

Kecskés Tibor

(Korábbi, 29. számunk tartalmából)

A spontán építészet érvényességi köre

A spontán építészettel kapcsolatban mindenekelőtt oszlassunk el két gyakori félreértést. Az egyik – amit főként laikus közegben hallhatunk – az, hogy a spontán építmények kivétel nélkül értéktelenek és csúnyák. Az alább elemzendő bokodi házak kapcsán is számos olyan véleménnyel találkoztam, miszerint felesleges összetákolt bódékkal ennyit foglalkozni. Nyilvánvaló, hogy ezen félreértés alapját a kanonizált építészet iránti feltétlen és túlzott tisztelet képezi, és ha ebbéli tiszteletünket szögre akasztjuk, különleges csodákat fedezhetünk fel. A másik félreértés inkább szakértő körökből származik; sokan gondolják úgy, hogy a spontán építészet pártfogói minden spontán téri alkotást eleve jónak és szépnek látnak. A Bokodi-tó építészetének kapcsán is igyekszem hangsúlyozni, hogy a spontaneitás csak az épített tér bizonyos léptékeiben és ott is csak speciális peremfeltételek mellett lehet termékeny. Ezen a példán bemutatom egyrészt, hogy a táji struktúra, a jelenlévő növényzet és terepplasztika miként integrálja az egyébként teljesen individuális építési motivációkat. Másrészt hangsúlyozom, hogy az itt megjelenő építési dimenzió és komplexitás lényegében a spontaneitás legtermékenyebb talaja, és ez az a kreatív tér, ahol teljesen felesleges volna a laikus építőt elitorientált túlszabályozással megfosztani az alkotás örömétől. Nem utolsó sorban azért sem, mert a figyelmes műépítész sok mindent tanulhat a jó szándékú esetlegesség eme bűvös világából.

Tetszetős, működő egész (forrás: Kecskés Tibor)

Tetszetős, működő egész (forrás: Kecskés Tibor)

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A kerttörténet és a kertművészet oktatásának és kutatásának 100 éve

A Kertészeti Tanintézettől a Tájépítészeti Karig

2017.04.11.

M. Szilágyi Kinga

(Korábbi, 29. számunk tartalmából)

A magyar tájépítészeti képzés alapjai bő száz évvel ezelőtt jöttek létre egy olyan intézmény falai között, ahol a 19. század közepe óta képeztek kertészeket. A hagyományos termesztési ismereteken túl már a századforduló előtt oktattak műszaki, mérnöki stúdiumokat, vagyis mértant és földméréstant, valamint a téralakítást, térformálást, a tervezői gondolatok ábrázolását segítő szabadkézi rajzot és festést is. Gillemot Vilmos, az Országos Magyar Kertészeti Egyesület (OMKE) egyik alapító tagja egy 1898-ban írt cikkében már határozottan választotta el a kertészeti képzést („A kertésztől tehát ne követeljenek egyebet, mint hogy az a növény tenyésztés és a virágkertészethez értsen…”) és a tájkertészetet, melyet szerinte a „technika” egyik ágaként minden mérnöknek, építésznek tanulnia kellene.
A XIX. század végén tehát egy új képzés vette kezdetét; a műszaki és művészeti tantárgyaknak köszönhetően az itt tanuló diákok a kertészeti termesztési ismeretek alkalmazásán, fejlesztésén túl valami újra, valami másra is képessé váltak. Egy évtizeddel később ezt az újító szellemiséget vitte tovább a kerttervezés és a kertművészet oktatásával egy fiatal, világlátott építész, Rerrich Béla.

Rerrich Béla kertterve a Budai Arborétum felső kertjének díszterére (1930 körül) és a dísztér rekonstrukciója

Rerrich Béla kertterve a Budai Arborétum felső kertjének
díszterére (1930 körül) és a dísztér rekonstrukciója.
Tervező: Balogh Péter István, Csepely Knorr Luca, Szabó Teodóra,
Sárospataki Máté, Jámbor Imre (2010)

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Építőkövek karakterformáló szerepe a települési tájban a Dunazug-hegység példáján

2014.03. 5.

Vajda Szabolcs

(Korábbi, 28. számunk tartalmából)

Magyarország hegyvidéki területein az egyedi települések karakterének kialakulásában sokszor meghatározó szerepet játszik a térség hagyományos építőkő-használata. Középhegységeink geológiája olyannyira változatos, hogy a hagyományos építőkő-használat akár településről településre is változhat.

Vidéki térségeink tradicionális építészetére a 19. század végéig jelentős táji különbözőség volt jellemző. Az építők és építtetők számára legfontosabb szempont a praktikum és az erőforrásokkal való takarékoskodás volt, a környezeti adottságok messzemenően beépültek az építészetbe. Ez egyaránt jelentette az éghajlati adottságokhoz, a terepviszonyokhoz és a közvetlen környezet adta építőanyagokhoz való igazodást. A 20. században, és főként a világháború utáni időkben egy erőteljes és máig meghatározó jelentőségű, ellentétes irányú folyamat indult el. A táji különbségek gyorsan csökkentek, a falusi építészet gyors integrálódása és homogenizálódása indult meg.

Mészkő kerítés

Durva mészkő kerítés és kapuoszlop Etyeken

A helyi jelleg elvesztése miatti aggodalom indította el a 20. zázad második felében a regionalizmus szemléletét (rokon irányzat a szerves építészet), melynek legfőbb célja valamilyen módon visszahozni a régiók tradicionális helyi építészeti karakterét. Ennek lehetséges módjait az építésztársadalom eltérően ítéli meg. Véleményem szerint a magyar vidéki táj egyedi karakterét a népi és anonim építészet arány- és formarendszeréhez való óvatos visszanyúlás, illetve a helyi anyagok és építéstechnikák együttes alkalmazása adhatja.

PhD kutatási témám keretében széleskörűen és mélységeiben vizsgáltam a Dunántúli-középhegység hagyományos építőkő-használatát.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A tájépítészet a klímavédelemben

2014.03. 4.

Dömötör Tamás

(Korábbi, 26. számunk tartalmából)

2012. április 26-án ünnepeltük Frederick Law Olmsted 190. születésnapját. Munkásságát tekintve elmondhatjuk, hogy már a XIX. század második felében születő tájépítészetben is kulcsszerepet kapott a klímaadaptáció, hiszen Olmsted „Smaragd nyaklánca” (Emerald Necklace) is zöldfelületeivel és vízfelületeivel, valamint az ezekre felfűzött utak és objektumok láncolatával egyszerre szolgálta a rekreációt és a települési klíma kiegyenlítését. Városterveiben a zöldgyűrű bevezetésével szintén e kiegyenlítő hatást akarta elérni. A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy akkoriban az iparosodó városok még nem ismerték a klímaváltozás fogalmát a mai értelemben, a jobbító szándékok elsősorban az egészségmegőrzést célozták. A tájépítészet egyensúlyteremtő küldetése azonban már akkor is körvonalazódott, és a mai kihívásokban is ez a feladatunk.

Máig vita övezi a klímaváltozás tényét, bár egyre elfogadottabbá válik a jelenség, ahogy az egyes társadalmi csoportok megtalálják a kihívás által felvetett kérdésekre saját válaszaikat. A tájépítészet mint kiegyensúlyozásra törekvő szakterület számára egyértelmű, hogy egy adott terület potenciáljának túlhasználata, vagy a rendszerbe új, külső elemek bevonása (pl. fosszilis energiaforrások) mindenképp az ökológiai rendszer felborulását eredményezik. A globális krízis igazán nagy kérdéseire, mint a túlnépesedés megállítása, a fogyasztói társadalom okozta többlettermelés és többletterhelés vagy a növekvő energiaigény ellátása, nem tudunk megoldást nyújtani, de a területiséggel, a térbeliséggel kapcsolatos kihívásokra a tervezőknek, ezen belül a tájépítészetnek válaszokat kell találniuk.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A kortárs kínai tájépítészet jellegzetességei

Davorin Gazvoda

(Korábbi, 25. számunk tartalmából)

Kína gazdasági terjeszkedése számos olyan folyamatot indított el, melyek sok esetben konfliktusokkal átszőtt változásokat eredményeznek a táj- és a településszerkezetben. A Kínát terhelő környezeti problémák száma nagy és folyamatosan nő (az általános negatív befolyásoló tényezők, ezek intenzitása és széles körű kiterjedése tekintetében) és gyakran a tervezési minőség, az elhibázott környezeti és fejlesztési stratégiák okozzák őket. Mivel ez a kutatás a kortárs kínai tájépítészeti tervezés karakterjegyeit igyekszik bemutatni, nem bocsátkozik részletekbe ezekkel a sajátos problémákkal kapcsolatban. Összességében elmondhatjuk, hogy a tájépítészet és a környezettervezés nagy ívű és erős fejlődést ért el elmúlt tíz évben, mely trendet nagyban elősegítette, hogy a szociális, a politikai és a gazdasági szektor támogatta a tervező szakemberek külföldi oktatását. Az, hogy a tájépítészeti diszciplína ismertté és elismertté vált a kínai társadalom számára, máris felvetett olyan problémákat, mint a szakmai nevezéktan hiánya. A kínai nyelv esetében ez a folyamat különösen hosszú, hiszen meg kell alkotni a tájépítészethez kapcsolódó összes tudományág számára a szakmai kommunikáció szótárát és az egyes szavak írásjegyeit is.

Habár a tájépítészeti tervezés tárgyát nagy általánosságban fogalmazva zöldfelületi szabadterek képezik, Kínában a tájtervezés és a szabadtértervezés fogalma és feladatrendszere elkezdett összemosódni, ugyanis itt a területfejlesztési tervek kiviteli szintű dokumentációkban teljesednek ki. Példának okáért, sok jelentős tájrehabilitációs program elkészítése átfogó környezeti hatástanulmánnyal kezdődik, s az erre épülő javaslati munkarészek már környezettervezési szintű megoldásokat fogalmaznak meg a végső környezetalakítási tervhez. Számos egyéb munka van, mely Kína hatalmas léptékű városainak köztereire és terjeszkedő agglomerációs térségeire irányul, ahol a tájépítészeti tervezési megoldások szükségszerűen átfedésbe kerülnek a településtervezés és a városépítészet feladataival. Ezen városok növekedési üteme és az ennek eredményeként létrejövő laza szerkezet felfoghatatlan léptékű, ha az európai városokhoz próbáljuk viszonyítani. Az elmúlt harminc évben ezek a tízmilliós lakosságú ipari városok olyan területeken fejlődtek ki, ahol valaha csak néhány ezren éltek. A települések ilyen mértékű kirobbanása számos megoldandó problémát okoz, beleértve a közösségi terek megtervezését az épített környezettől a nagy kiterjedésű parkokig.

Kínai növénykiültetési stílus

A kínai kertészeti kultúra messzemenő hagyományokra tekint vissza és számos növényfajt adott a mi köztereinknek is. Azonban ennek a közterületi kiültetési stílusnak vannak hátulütői: az élénk színek telítettsége és a haszontalan, feltűnő elemek gyakran eredményeznek zavaros összképet.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Megjelent a 4D 32. száma

2013.12.20.

32. szám

Megjelent és kapható a folyóira 32. száma.

Mőcsényi Mihály professzor kapta a tájépítészet “Nobel díját”

2012.09.11.

Dr. Mőcsényi Mihály, a tájépítészet hazai iskolateremtő professzora kapta a tájépítészet világszervezete, az IFLA által alapított kitüntetést, a Sir Geoffrey Jellicoe-díjat. Mőcsényi professzor az első magyar tájépítész, aki a legmagasabb rangú nemzetközi életmű-díj birtokosa lehet.

Mőcsényi Mihály

Mőcsényi Mihály

A jó egészségnek és kiváló szellemi frisseségnek örvendő, 93 éves professzor a díjat személyesen vette át Fokvárosban, 2012. szeptember 7-én. Az ünnepélyes díjátadásra a városházán, a Tájépítészek Nemzetközi Szövetsége (IFLA) 49. Világkongresszusán került sor, mintegy 500 nemzetközi résztvevő előtt. A Sir Geoffrey Jellicoe-díjat az IFLA alapította 2001-ben, a szövetség első elnökének tiszteletére. Jellicoe (1910-1996) korának egyik legismertebb és legsokoldalúbb tájépítésze volt, aki 1929-ben alapította az Angol Tájintézetet, majd 1948-ban kezdeményezésére Cambridge-ben tizenöt nemzet részvételével alakult meg a Tájépítészek Nemzetközi Szövetsége.

A Sir Geoffrey Jellicoe díjra a Magyar Tájépítészek Szövetségének elnöke, Dr. Dömötör Tamás terjesztette fel Mőcsényi Mihály professzort, közel 7 évtizedes kimagasló hazai és nemzetközi szakmai, alkotói, iskolateremtő és –formáló, valamint tudományos munkásságáért, a nemzetközi szakmai kapcsolatok erősítéséért.

Mőcsényi Mihály 1945-ben tanársegédként lépett be a Kertészeti Akadémiára, ami a Tájépítészeti Kar jogelődjének is tekinthető. Munkásságának köszönhetően 1963-ban a Kertészeti- és Élelmiszeripari Főiskolán önálló képzési programmal ’Táj- és Kertépítészeti Szak’ indult. 1969-től vezette a Kertépítészeti Tanszéket, 1970-ben egyetemi tanári címet kapott, 1971-ben a szak vezetője lett. Szakvezetőként nagy súlyt fektetett a nemzetközi kapcsolatok erősítésére, a hallgatók külföldi gyakorlatainak megszervezésére – az akkori körülmények ellenére nyugat-európai országokban is, a külföldön élő magyar kollégákkal ápolt szakmai kapcsolatoknak köszönhetőn. Oktatói munkája mellett Mőcsényi kutatásai a kerti és táji léptékben is korszakosaknak tekinthetők.
Mőcsényi tervezőként Bécsben, Hamburgban és Münchenben a nemzetközi kertészeti kiállításra (IGA) tervezett nemzeti kertjével arany és ezüstérmet nyert, s ezzel egyre komolyabb nemzetközi szakmai hírnévre tett szert. 1978-ban az IFLA Nagytanács alelnökké, majd két ciklus után 1986-ban elnökké választotta. Az elnökségi jelölés nem kis részben az 1984. évi, Magyarországon, Siófokon rendezett IFLA világkongresszusnak volt köszönhető. Alelnökként, elnökként a világ számos országában járt, szakminiszterekkel, világi- és vallási vezetőkkel tárgyalt, a tájépítészet eszmeiségét ültette át a döntéshozói mechanizmusokba.
A rendszerváltást követően, 1990-ben reaktiválták, és a Kertészeti- és Élelmiszertudományi Egyetem rektorává nevezték ki. Az akkor már 71 éves Mőcsényi újult erővel és határozott elképzelésekkel látott neki feladatának, és rektorsága alatt önálló egyetemi karrá szervezte a táj- és kertépítészeti szakot. 1993-ban a doktori disszertációját követően az MTA a Mezőgazdasági Tudományok Doktori címét adományozta számára. Munkásságát Tessedik-díjjal, Hild- és Ormos-éremmel ismerték el. A Magyar Köztársaság elnöke 2000-ben a hazai tudósok legrangosabb elismerésével, Széchenyi-díjjal tüntette ki, 2009-ben pedig megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjének polgári fokozatát „a tájépítészet szakterületének hazai elismertetése és egyetemi oktatása bevezetése, valamint a településtudomány és az urbanisztika fejlesztése érdekében végzett sokoldalú tudományos és oktatói életútja elismeréseként”. 85 éves koráig tanított, Eszterházára és a CO2 fantomra irányuló kutatásait máig aktívan végzi. 1994 óta a Tájépítészeti Karon professor emeritus. 90. születésnapja alkalmából az Európai tájépítész Szövetség (ECLAS) életmű díjjal ismerte el nemzetközi mércével mérve is kimagasló szakmai, oktatói, iskolateremtő munkásságát és emberi nagyságát.

A Tájépítészeti Kar a 4D Tájépítészeti és Kertművészeti folyóirat angol nyelvű különkiadásával – Mihály Mőcsényi and the Hungarian Landscape Architecture School – méltatta Professzor urat. A 4D különszám pdf formátumban innen letölthető (40 MB).

Az IFLA Sir Geoffrey Jellicoe díj kitüntetéshez szívből gratulálunk Mőcsényi Mihály professzornak, és jó egészséget, erőt kívánunk tudományos munkájának folytatásához, további tervei megvalósításához.

Szilágyi Kinga
egyetemi tanár, dékán

Második fordulóba jutott: CC183 – Agoraphilia

2012.03.12.

Massimo ACITO, építész, a team vezetője; Marco BURRASCANO, építész; Luca CATALONO, tájépítész; Annalisa METTA, tájépítész; Luca REALE, építész; Caterina ROGAI, építész; Lucia DE VINCENTI, építész; Francesco D’IPPOLITO, műszaki rajzoló (Osa Architettura e Paesaggio, Róma, Olaszország)

Agoraphilia: madártávlati kép a Csingeri út felől

Agoraphilia: madártávlati kép a Csingeri út felől

A megoldandó problémák

  • Identitást kell adni a városközpontnak: Ajka ma sokkal inkább települések együttese, mint egy város. Ajka identitása az ipari városhoz kötődik a hatvanas évek óta, és még nem jött létre a város magja.
  • Meg kell őrizni a város meglévő zöldfelületi sajátosságait: A város szerkezete sokkal inkább a természetes adottságokon alapul, mint az épületeken és a meglévő infrastrukturális elemeken. Ez jellemző az egykori falvakra, de a szocialista városrészre is.
  • Fel kell oldani a tervezési terület elszigeteltségét: a tervezési terület elkülönül a környezetétől. Utak veszik körül és a környező közfunkciókkal sem létesít kapcsolatot. A teljes területre rányomja a bélyegét az építészeti és köztér-alakítási minőség hiánya.

A terv koncepciója

A köztér mint városi, városszerkezeti elem: A közterek minőségi kialakítása létre fogja hozni az új központot. Egy városközpontot a szó klasszikus értelmében; nagy burkolt felületekkel, egy főtér kapcsolódó közfunkciókkal és a közéletet kiszolgáló intenzív terekkel.

Városiasság [...]

Revitalizáció [...]

Gyalogos felületek prioritása [...]

Növényzet [...]

Sűrűség és koncentráció [...]

Kapcsolatrendszerek [...]

Identitás [...]

Fenntarthatóság [...]

Környezettervezés [...]

/a teljes írás és képanyag lapunk 17. számában jelent meg/

Második fordulóba jutott: HS138 – Human scale

TÓTH Zsuzsanna, építész; HORVÁTH Csaba, építész; HOFFMAN Tamás, építész (Budapest, Magyarország)

Human Scale: madártávlati kép a Csingeri út felől

Human Scale: madártávlati kép a Csingeri út felől

Ugyan Ajka története hosszú évszázadokra nyúlik vissza, és már ötven éve gazdag iparral rendelkező város, ennek ellenére nem alakult ki egy igazi városközpontja. [...]

Célunk az, hogy az építészeti tömegek és terek közötti – függőleges és vízszintes – kapcsolatot és térlehatárolást is biztosítsuk, úgy hogy az irányok, a tömegek és a terek értelmes léptéket kapjanak, de mégis együtt tudjanak működni.[...]

Biztosítani kell egy klasszikus főteret szórakozási lehetőségekkel, mozival, kiállításokkal, a vásárlás, piac és helyi hivatalok működésével. Így létrejöhet a klasszikus belvárosi élet: a séta, a találkozás, a nézelődés különböző formáival.[...]

Mivel Ajka fejlődéséből kimaradt a történelmi távlatokban mérhető lassú növekedés, sem vallási, sem egyéb meghatározó épület nem tudott a város központjává válni. A városközpont újraértelmezésekor, tehát a központi épületek mellett, a központi közösségi tereket is létre kell hoznunk.

/a teljes írás és képanyag lapunk 17. számában jelent meg/