A Szigetköz tájkarakter-elemzése

2017.07. 7.

Rácz Tamás, Bardóczi Sándor

(Korábbi, 36. számunk tartalmából.)

A címet rögtön szűkíteni szükséges, mert jelen dolgozat nem a Szigetköz egészéről, hanem annak csak szűk, de az egész térség sorsát illetően legfontosabb és egyben legneuralgikusabb tájegységéről, a szigetközi hullámtérről szól. Ez a térség a magyarországi rendszerváltozás szimbóluma, egy a magyarországi Felső-Duna szakasz távlati sorsát drasztikus mértékű emberi beavatkozással gyökeresen átrajzolni kívánó csehszlovák-magyar politikai döntéssorozat (Bős-Nagymarosi Vízlépcsőrendszer) egyik kiemelt – és C variánsként féloldalasan meg is valósult – színtere, részbeni elszenvedője, és egyben egy azóta megoldatlan táji-, természeti-, vízrendezési-, erdészeti-, turisztikai-, hajózási-, vízminőségi-, halászati komplex problémagóc. Kutatási és tervezési tevékenységünk közel másfél évtizede e problémahalmaz megoldására tett kísérletet, amelynek 2007-es záróakkordjaként egy vízügyi kisminta kísérletben is bizonyítást nyert, hogy van olyan vízpótlási megoldás a hullámtérben, ahol ez a különleges Duna-táj természeti, gazdasági és társadalmi szempontból is jobban – a Szigetköz hagyományos tájkarakterének erősítésével – ki tudna teljesedni.

Vízpótlási modellkísérlet

Vízpótlási modellkísérlet

A szigetközi hullámtér a Dunának egy olyan komplex mellékágrendszere, belső deltája, amelyre nem pusztán mint jelentős hidrológiai és ökológiai alrendszerre, hanem mint jelentős magyarországi stratégiai ivóvízkészletek raktározójára, erdészeti potenciálra és kavicsvagyonra is figyelemmel kell lennünk. Potenciális tájhasznosítások kapcsán az ökoturisztikai hasznosítási lehetőségéről és a turisztikai kishajózás lehetőségeiről is meg kell emlékeznünk.

A Duna elterelése és a C variáns elemeként a Hrusov (Körtvélyes) és Gabcikovó (Bős) közötti üzemvízcsatorna, valamint a Gabcikovó alatti alvízcsatorna kiépítése felgyorsította és felerősítette azokat a folyamatokat, amelyeknek az Öreg-Duna és a szigetközi mellékágak viszonyában lassú és kulminálódó problémaként már azt megelőzően is meghatározó szerepük volt. A mellékágak főágtól való elzárásának, a kevésbé drasztikus, de a folyó ökológiája és karakterisztikája szempontjából negatív vízrendezési folyamatok eredményeként ugyanis már korábban kialakult egy olyan állapot, amely az elzárt mellékágak esetében lassú feltöltődéshez, pangóvizes körülményekhez vezetett a mellékágrendszerekben, míg a felgyorsult, sarkantyúkkal, zárásokkal és párhuzamművekkel felgyorsított főágban mindez a meder süllyedését okozta, amelyet a jelen lévő igen intenzív kavicskotrás csak tovább fokozott. Azaz még a C variáns előtt előállt egy olyan ökológiai negatív spirál, amely mind a mellékágak vízminőségére, mind azok halbölcsői szerepére, az ökológiai menedékekre, a „kék folyosók” létére, azaz a vízi élővilág képviselőinek szabad áramlására nézve negatív hatással volt. Ezzel párhuzamosan a lelassult víz ökológiai átrendeződést hozott a vízparti növényzet ökotópjaiban is.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

(English) Landscape assessment for landscape planning in Germany

2017.05.10.

Sajnos ennek a bejegyzésnek csak Amerikai Angol nyelvű változata van.

A tokaji Nagy-hegy felhagyott szőlőteraszainak támfalai

Novák Tibor József, Incze József

(Korábbi, 35. számunk tartalmából)

A szárazon rakott kő támfalak Európa történelmi borvidékeinek jellegzetes tájelemei. Mivel a teraszozott lejtők művelése rendkívül drága és munkaigényes, ezért az elmúlt évszázad folyamán óriási kiterjedésben kerültek felhagyásra. A felhagyott szőlők támfalait fák és cserjék veszik birtokba, így azok további kezelés és javítások hiányában folyamatosan omlanak, pusztulnak. A szőlőteraszok és támfalak pusztulása nem csupán a kulturális örökség, és a talajban megőrzött információk pusztulása miatt sajnálatos, de a megnövekedő erózió, a talajjal együtt lemosódó tápanyagok áthalmozása, a lejtőstabilitás megváltozása miatt környezeti következményekkel is jár. Kutatásunk során szárazon rakott támfalakat vizsgáltunk a tokaji Nagy-hegy felhagyott szőlőiben, amely egyike hazánk legismertebb szőlőtermő területeinek, ugyanakkor kultúrtájként a világörökség része. A Nagy-hegy területén összesen 1.16 km2 kiterjedésű teraszozott lejtőt azonosítottunk és 90.9 km hosszúságú, kőből rakott támfalat térképeztünk fel.

Támfallal megtámasztott, teraszozott lejtők elterjedése a tokaji Nagy-hegyen

Támfallal megtámasztott, teraszozott lejtők elterjedése a tokaji Nagy-hegyen (forrás: Novák Tibor József – Incze József)

A talajfeltárásokat követően a litológiai viszonyok alapján négy eltérő típust különíthettünk el. Az első típusnál a támfal teljes egészében laza löszre, vagy áthalmozott löszre épült. A második típusnál kőzettani folytonossági hiány van, amelyben a laza lejtőüledékek alatt a mállott vulkáni anyag a felszínhez közel, a talajszelvény mélységében jelenik meg. A harmadik típusnál a támfal közvetlenül kőzetkibukkanásokra, azaz szilárd kőzetre épült. A negyedik típus esetében a támfalak építése feltehetően egy szintvonallal párhuzamos, sekély árok kiásásával kezdődött, amelybe a parcella felső részéről a művelés során a durva törmeléket, kőtömböket belehordták. A kővel feltöltött árok a későbbiekben a lejtőn lemosódó talajt visszatartotta, miközben a folyamatosan magasított kőrakás támfalként is funkcionált. Az egyes típusok esetében a támfal tövében feltárt talajtípusokat a WRB szerint meghatároztuk, és Cambisol, Regosol, Calcisol, Leptosol, Luvisol és Phaeozem referenciacsoportba tartozó talajokat találtunk. A támfalak, teraszok, mint a kulturális örökség részét képező tájelemek jogi védelmét nem látjuk minden esetben kielégítőnek. Abban az esetben, amikor azok területi védettség alá nem tartoznak, azaz védett területeken kívül találhatók, nem látunk megfelelő jogi garanciát a támfalak, teraszok és a hozzájuk kapcsolódó természeti értékek fennmaradására.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Városi parkok jövője Európában; a tájépítészet szerepe a tervezésben és a kutatásban –

3. A közparkok védelme és fejlesztése

2017.05. 3.

Martin van den Toorn

(Korábbi, 35. számunk tartalmából)

A cikk egy, a városi parkok témájában rendezett konferencián elhangzott előadáson alapul. A konferenciát a Magyar Tudományos Akadémia és a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Kara rendezte 2013-ban. A cikksorozat széles kontextusban tárgyalja a városi közparkok tervezését európai összefüggésben. Ez a sorozat harmadik része, mely a városi parkok védelmére és fejlesztésére fókuszál. (A cikksorozat 1. és 2. cikke megtalálható a 4D 33. és 34. számban.) Először három esettanulmányt ismertetünk, melyben a védelem és fejlesztés kérdését vizsgáljuk az angliai Stowe, a rotterdami Afrikaanderplein és a párizsi Louvre és Champs Elysées között húzódó városi tengely példáján.

A Louvre fejlődése 1190 és 1981 között

A Louvre fejlődése 1190 és 1981 között
1: 1190 Louvre, mint vár a városfalakon kívül, 2: 1380, 3: 1590 Tuileriák kastélya, 4: 1610, 5: 1640. 6: 1715, 7: 1848, 8: 1866, 9: 1981

A második részben szemügyre vesszük az alkalmazott tervezői eszközöket; hogy megértsük, a térstruktúra hogyan tesz lehetővé új használati módokat a történeti karakter megőrzése mellett. Az utolsó rész a kutatással való kapcsolatra fókuszál; térszerkezet és változások, a szerkezetre alapozott rugalmasság, a tipológia és a tervezési tapasztalat történeti helyzetekben és hasonló jellegű problémák megoldásában.
Az egyik következtetés, hogy a történeti szabadterek szerkezete a védelem és megőrzés egyik kulcsfontosságú eleme, és a mai funkciók és használat alapja lehet, szemben azzal a felfogással, mely a történeti jellegre összpontosít. Ezek az elvek a Városliget felújítása esetében is jól alkalmazhatók. Víztározással, új vízfelületek létesítésével új funkció kerülhet a parkba, melyhez új parkhasználati módok is kapcsolódhat nak. De emellett a park a felújítás után a város emblematikus jelképévé is válna a helyiek és a turisták szemében egyaránt.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Az ökokontó szerepe a német tájvédelemben és tájgondozásban

2017.05. 2.

Pádárné Török Éva

(Korábbi, 34. számunk tartalmából)

A német szövetségi természetvédelmi és tájgondozási törvény a természet és a táj általános védelmének eszközeként nevezi meg a beavatkozás-szabályozást. A beavatkozás-szabályozás célja, hogy a természeti erőforrások teljesítőés működőképességét, valamint a tájképi értékek megőrzését a védett területeken kívül is biztosítsa. A címben szereplő ökokontó a beavatkozás-szabályozásnak egy típusa, amikor a települések „előkompenzációs” tartalékokat képeznek mind kompenzációra alkalmas területekből, mind megvalósított kompenzációs intézkedésekből. A települések így még a beavatkozás megvalósulása előtt olyan tájgondozási és természetvédelmi szempontú értéknövelő intézkedéseket hajthatnak végre, amelyeket egy későbbi kompenzációra kötelezett beruházás pótdíjfizetéséből refinanszíroznak. A cikkben a németországi beavatkozás-szabályozás és az ökokontó szabályozásának alakulását és mai szerepét szeretném bemutatni, rövid kitekintéssel a hasonló hazai eszközökre.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A közparkok jövője Európában; a tájépítészet szerepe a tervezésben és kutatásban –

2. Közparkok Európában; használat, működőképesség és tervezés

Martin van den Toorn

(Korábbi, 34. számunk tartalmából)

A cikk alapját az MTA és a BCE Tájépítészeti Kara által 2013-ban megrendezett „Városi parkok” konferencián elhangzott előadás adta. A három részes cikksorozat második eleme a közparkok eredetéig, a 18. századig nyúlik vissza. Széles áttekintést ad az európai városi közparkok tervezésről, és elsősorban a használatra, a működőképességre és a tervezésre összpontosítva elemzi az európai példákat. A használati módok változatai az egészségügyi kérdésekre vezethetőek vissza, hiszen a parkok eleinte inkább technikai megoldást – közegészségügyi szolgáltatást jelentettek, míg később a fizikai testgyakorlás számára adtak szabadteret.

A hamburgi Stadtpark A „népkert” Schumacher által tervezett archetípusa

A hamburgi Stadtpark
A „népkert” Schumacher által tervezett archetípusa

A II. Világháborút követően a közparkok 'nyilvános zöldterületté' váltak, különböző funkciókkal, formákkal, és a városképben elszórtan jelentek meg. Az elmúlt években a szolgáltatóipar erősödése és túlsúlyba kerülése Európában új szerepeket és használatokat hozott a közterületek és főként a közparkok számára. A kutatás és tervezés kapcsolata kulcsfontosságú, a használat és a működőképesség szempontjából pedig további kutatásra van szükség a megvalósult tervek vizsgálata és a használatelemzés formájában.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A városliget 200 éve

Térszerkezeti és parkhasználati változások egy városi park életében

Szilágyi Kinga, Veréb Mária

(Korábbi, 33. számunk tartalmából)

"Eine ansehnliche Stadt muß in ihrem Umfang einen oder mehrere große offene Plätze haben, wo das Volk …eine freie und gesunde Luft atmet, und die Schönheit des Himmels und der Landschaft sich wieder zum Genuß eröffnet."

A városi parkok több évszázados történetük során folyamatosan változtak, a társadalmi megbízatás jellegétől, a kertművészeti stílus és formakincs módosulásától, a gazdasági adottságoktól, az általános viselkedési normáktól és a használati igényektől, elvárásoktól függően. A parkok látogatása, használata, a rekreációs szokások szintén koronként és régiónként mások és mások. De vajon vannak-e örök, változatlan értékek a városi parkok által nyújtott
közjóléti szolgáltatások terén? Értéknek tekinthető-e a mai rohanó, technicizált, digitális világunkban az a szellemiség, ami a közpark mozgalmat a 18. század végén életre hívta? A polgárosodás, a gyors városfejlődés, az ipari forradalom, és a romló életkörülmények és környezetminőség szorításában megszülető gondolat: a városi lakosságot a főúri parkok luxusával ellátni és felemelni kívánó hirschfeldi koncepció szerte Európában értő fülekre talált. A közkertek (Volksgarten), a városi parkok és általában a közhasználatú városi zöld- és szabadterek – jó két évszázados fejlődéstörténetükkel – mára az élhető város alapvető kritériumait jelentik.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A városi parkok jövője Európában; a tájépítészet szerepe a tervezésben és a kutatásban

1. Városi parkok és tájak tervezése

Martin van den Toorn

(Korábbi, 33. számunk tartalmából)

A cikk a 2013-ban a Budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Kara által a Magyar Tudományos Akadémián szervezett konferencia előadásra épül. Ez egy három cikkből álló sorozat első része, mely áttekintést nyújt a városi parkok tervezéséről európai léptékben. Az első rész a parkok és városi tájak tervezésére és az ezekkel kapcsolatos kutatásra összpontosít.
Elöljáróban a városi parkok történeti fejlődését mutatjuk be, felvázoljuk a kertek és parkok, mint zöldfelületi elemek fejlődését, a park-, ill. városi zöldfelületi rendszerek kialakulását, majd végül a városi táj létrejöttét.
Ezután a városi parkok jelenlegi helyzetével foglalkozunk a tájépítészeti szempontból alapvető megközelítéssel, azaz a beavatkozások különböző szintjeivel és az ezekhez tartozó tervi eszközökkel. A városi parkok esetében különösen fontos két tervezői megközelítés kap hangsúlyt: az urbánus és a szuburbánus, illetve a meglévő és új parkok kérdésköre.
Az utolsó rész a kutatás és a tervezés kapcsolatát mutatja be.
A tájépítészet jövője és további fejlődése, mint akadémikus tudomány alapvetően a kutatáson alapul. A múltban elkészült nagyszámú terv szolgálhat a kutatás alapjául, melynek célja egy, a megvalósult tervek szisztematikus vizsgálatára épülő tervezői tudás kialakítása, azaz mai kifejezéssel precedensanalízis.

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

A szépség és a város egyes vonásai

2017.04.27.

Körmendy Imre

(Korábbi, 31. számunk tartalmából)

A város szépségét sokan, sokféleképp keresték és kutatták, többféle dologban vélték és vélik felfedezni. Van, aki számára a geometriai rend vagy éppen a látszólagos vagy tényleges szabálytalanság, rendezetlenség adja a város „szépségét”, mások az egyedi épületek, részletek mívességében, egyediségében, művészeti és történeti értékében látják, van, aki a színek, az anyagok, a tornyok, a tetők, az oromfalak által talál rá a szépre. Tudós elmék kutatták az összefüggéseket.
Kik a nagy akciókban – sugárutakban, körutakban, építészeti együttesekben, parkokban, attrakciókban – lelik örömüket, kik a kicsiny dolgokban – a csámpásságokban, egy-egy finom részletben, az emlékhelyekben – érik tetten (vélik tetten érni) a hely szellemét, vonzó voltát; van, ki a feszességre, a szűk utcákra, mások a tágasságra, a nyugodt térarányokra, ki a magasba törésre, ki az elnyújtózásra, ki a teljesen művi, ember alkotta környezetre, ki meg a természeti környezetbe simuló, szinte abban elvesző, megbúvó településre esküszik.

Casa verde

Casa verde

Az utóbbi években Pesten új jelenségként tűnt fel a romkocsmák világa. Elsősorban a fiatalok közt népszerű, s immár szakdolgozat tárgyát is képezi. Az első gondolat könnyen besorolja (beskatulyázza?) e jelenséget az ifjúkor bolondságai (Juventus ventus.), útkeresései, lázadásai közé (az épített környezet rendje a fennálló társadalmi rendet, a felnőttek világát jelképezi, amiben nekik még nincs helyük, nem találják azt, vagy a nekik szánt szerep nem elégíti ki vágyaikat, nincs összhangban önértékelésükkel, vagy más tényezők: divat, nosztalgia, ...), de kicsit mélyebbre ásva a gondolatokban, írásokban érdekes felfedezést tehetünk. Weöres Sándor: Beszélgetés a szépségről c. írásában például ez olvasható:

„Illés Árpád festő barátomtól hallottam:
– A természetben nincs semmi ízléstelen. Sőt: még az emberi ízléstelenséget is helyre-javítja. Nézz meg egy villamoskocsit:
sárgára kent, otromba skatulya. De ha a hegyről nézed a várost, a színek egymáshoz illeszkednek és a mozgó kis sárga villamosok is gazdagítják a látványt. Vagy vegyél egy ronda csillárt, amílyet a legtöbb polgári lakásban láthatsz: vidd ki az erdőbe, ásd el a földbe a gyökerek közé, menj érte néhány hónap múlva és meglátod, hogy a természet megszépíti, amennyire csak lehet.
Tőle és más festőktől hallottam ezt is:
– Érdemes szemlélgetni a nyirkos, romló falakon alakuló foltokat, repedéseket. Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol. A foltok tömör, vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos, vagy ezer-szálkájú vonalai oly teljes harmóniájúak, amit az emberi művészet csak a legtisztább korszakaiban ér utól. S a legtöbb-változatú színnek, a szürkének zöldes, kékes, sárgás árnyalatai, vörösek, tompazöldek, rozsda-színek, mindig egyszerű és hatalmas harmóniában. De az emberi szem vásári lim-lomhoz szokott és nehezen igazodik az isteniszéphez.”

Érdemes továbbolvasni a bejegyzés folytatását »

Mészkerülő lombelegyes fenyvesek mint éghajlatérzékeny élőhelyek kertépítészeti stilizálása

2017.04.26.

Bede-Fazekas Ákos, Somodi Imelda

(Korábbi, 31. számunk tartalmából)

A kertépítészeti stilizálás mint dísznövény-alkalmazási módszer a városi szabadtér-építészeti és kerttervezői munkákban gyakran esztétikai megfontolásból jelenik meg. Írásunkban a stilizálást más – hazánkban újszerű – irányból közelítjük meg, méghozzá a természetes-természetközeli élőhelyek stilizálása szempontjából, amely egyes esetekben akár a 21. századi klímaváltozás által érintett élőhelyek formakincsének megtartását is jelentheti. Schmidt (2003) szerint a tájra jellemző festői növénytársulások stilizálásával tudatosan befolyásolhatjuk a kert karakterét, megteremthetjük egy táj hangulatát. A módszer lényege, hogy egy társulás/élőhely/táj növényzetének karakterét (tömeg- és térarányait, formáit, színdinamikáját, egyéb jellemzőit) más helyen, más időben, más klimatikus feltételek mellett idézze meg a tájépítészeti munkákban, elsődlegesen dísznövények segítségével. A távoli tájak karakterének stilizálására jól ismert példa – számos egyéb mellett – a mediterrán kert, evvel ellentétben hazai élőhely stilizálására igen kevés javaslatot ismerünk (nyárasborókás és karsztbokorerdő; Schmidt (2003)). A hazai élőhelyek némelyike olyan értékes formakincset rejt, melyet semmilyen értelemben nem múlnak felül a gyakran megidézett mediterrán, nedves szubtrópusi vagy alpesi élőhelyek.

Mészkerülő lombelegyes erdeifenyves (Fotó: Tímár Gábor, Szakonyfalu)

Mészkerülő lombelegyes erdeifenyves (Fotó: Tímár Gábor, Szakonyfalu)

Az egyes élőhelyek, társulások veszélyeztetettségét a kutatók hazánkban mindeddig botanikai oldalról járták körbe, a tájépítészeti formakincs veszélyeztetettsége szempontjából nem. A kertépítészeti stilizálás módszerét nem csak a klímaérzékeny élőhelyek karakterének továbbörökítésére használhatjuk, a módszer elméletben minden hazai élőhelyre alkalmazható. Ugyanakkor a kertépítészeti stilizálásnak minden bizonnyal nagyobb jelentősége lehet veszélyeztetett élőhelyek esetén, hiszen ekkor a tervező egy elveszőfélben lévő formakincs áthagyományozására tesz kísérletet. A stilizálás nem kötődik az eredeti előfordulási helyhez, és nem célja az élőhely-rekonstrukcióban való közreműködés. A rendelkezésre álló szűkös tér, valamint a művi elemek nagy száma és közelsége miatt ezek a növényegyüttesek nem kezelhetők az adott társulás előfordulásaiként és a természeti környezetben alkalmazott restaurációs technikák helyett kertépítészeti módszerekhez kell folyamodni kialakításukkor. Ezért a stilizálásnak csupán kert- és szabadtér-építészeti, illetve dendrológiai jelentősége lehet, a veszélyeztetett élőhelyek megőrzésére irányuló természetvédelmi törekvések eszközrendszerébe nem illeszkedik. Habár a két megközelítés egymástól céljában és módszereiben is alapvetően eltér, az élőhely-rekonstrukciós munkák során felgyülemlett tapasztalatok és az ökológus szakma több évtizedes tudása a kertépítészeti stilizálás során is felhasználható.
A különlegest, újat kereső ember számára a stilizálás előképei jellemzően az idegen, messzi tájak és a különleges társulások. A távoli tájak növényei mellett az idő dimenzió mentén is érdekessé válhatnak társulások. Így például azok, amelyek a klímaváltozás következtében vélhetően eltűnnek, legalábbis hazánkból. Ilyenkor a stilizálás az élőhely formakincsének mintegy mementóként való megőrzését szolgálhatja. Ezért esett a választásunk egy, a klímaváltozás által valószínűleg erősen érintett élőhelyre, a mészkerülő lombelegyes fenyvesek társuláscsoportjára, melynek hazai előfordulását, fajösszetételét, klímaérzékenységét és kertépítészeti stilizálásának lehetőségeit tekintjük át.

/a cikk teljes terjedelmében lapunk 31. számában olvasható/